4. Mondd, mit tegyek, hogy megfeleljek?

Sziasztok!
Nos, hát... nekem azt hiszem, ez a kedvenc részem lett. Legalábbis az eddigiek közül. Ez a leghosszabb, és ezt szerettem legjobban írni. Bár személy szerint úgy érzem, túl sok dolgot sürítettem bele, ha nem így történik, nagyon rövid lett volna, alig 1000 szó. Így meg 2087. Remélem, elnyeri tetszéseteket <3

 – Ébredj, Hanna, hétfő van! – keltett anyu reggel hatkor. A fenébe, iskola! Bár, ha máshogy nézem, jó, hogy elkezdődött. Végre lesz rendszer az életemben, és nem fogom magam feleslegesnek érezni. A nyarat csak az első egy-két hétben élvezem, amíg jó a pihenés és a semmittevés. Utána viszont kezdem unni magam, miközben csak fekszek az ágyamon, sorozatokat nézek, chatelek. Közben a Nap vándorol az égen, amíg én bent punnyadok a laptopom előtt, más élvezi a nyarat. Én soha nem bírtam a meleget, nagyon könnyen izzadok, a tél sokkal inkább én vagyok.

A szokásos „még öt perc!” pihenőm után komótosan felültem az ágyamban, megdörgöltem a szemeimet, majd a szekrényemhez igyekeztem, ahonnan kiválasztottam a napi ruhámat. Jó, őszintén szólva a kiválasztás erős kifejezés, szeptember másodika, évnyitó révén nem nagyon volt választási lehetőségem. Fekete farmer, matrózblúz, és a fekete szandálom. Soha nem sminkelek erősen, nem mondanám, hogy az a fajta lány vagyok, aki kihúzza a szemeit, szempillaspiráloz, vagy más egyéb. Csak alapozó, abból sem két tonna, csak épp annyi, hogy fedje a bőrhibáimat, pattanásaimat. A hajammal nem kezdtem semmit, az évnyitó nem nagy szám, csak kezdődik az iskola. Általánosban az osztálytársaim mindig befont, göndörített hajjal jelentek meg, de soha nem értettem, miért. Maradt a kiengedett haj. Megfésülködtem, fogat mostam, eltettem a két szendvicsem, a narancs üdítőm, majd elindultam a buszmegállóba. Furcsa volt Flóra nélkül várni a buszt. Furcsa volt, hogy nem beszéltem senkivel.

Háromnegyed hétkor jött a buszom, a szokott sofőrrel, akivel minden hétköznap reggel utazok. Előttem állt meg, ami talán a jó kapcsolatunknak köszönhető. Jó utas vagyok, nem szoktam enni a buszon, ha mégis, csak csokit, vagy chipset, de soha nem morzsálok. Én a csöndes zenét hallgató személy vagyok, nem a hangosan vihorászós. A legtöbb sofőrrel jóban vagyok, talán ennek köszönhetem, hogy ők is emberszámba vesznek, nem úgy, mint a legtöbb utasukat.

– Jó reggelt – mutattam fel a bérletem, majd leültem a szokott helyemre. Minden a megszokott. Visszatértek a megszokott hétköznapok, a megszokott emberek. Pár embert már olyan sokszor láttam buszon, hogy néha erős késztetést érzek arra, hogy köszönjek neki, holott még egy szót nem váltottunk.

Ahogy helyet foglaltam, rögtön elővettem a telefonom, megkerestem a kedvemhez illő lejátszási listát, ami a mai reggelen teljes mértékben semleges volt, olyan zenékből állt, amiket nem tudtam sehová besorolni, de szívesen hallgatom őket. Fejemet nekidöntöttem az ablaknak, és csak a váltakozó tájat figyeltem. Fák, kisebb mezők, búzatáblák, erdők, házak, tanyák.

Egy órányi utazás után megérkeztünk a végállomásra, a busz a szokott helyre állt be, a kettes állásba. Én pedig mint mindig, most is az első ajtón szálltam le.

– Viszlát! – köszöntem el. Bár már második éve buszozok nap, mint nap, minden reggel találkozok Karcsival, mégsem tudom tegezni, sziával, helóval köszönni. Laci az egyedüli buszsofőr, akinek így köszönök, de ő más.

– Szia! És kitartás a mai naphoz – köszönt el ő is.

A sulim csupán csak öt percnyi sétára volt a buszmegállótól, viszont mivel még volt húsz perc csengetésig, ráérősen lépdeltem a járdán. Bármerre néztem, csak fekete-fehérbe öltözött lányokat és fiúkat láttam. Néhányan örültek, hogy újra kezdődik az iskola, ám többen voltak, akik csak orrukat lógatva, a földet vizsgálgatva haladtak előre. Én a kettő elegye voltam.

Nyolc előtt tíz perccel léptem be az osztály ajtaján, már sokan ott voltak, de nem mindenki. Leültem a helyre, ahol tavaly is ültem. Utálom ezt az év eleji felhajtást. A nyári szünet ugyan olyan, mint az őszi, téli, vagy épp tavaszi, csak hosszabb. A többi szünet után sincs helyváltoztatás, stb. Padtársam viszont nem volt. Nem tudom, ennek örülnöm kellene, vagy nem. Jó, mert legalább kényelmesen elférnek a cuccaim, viszont rossz, mert egy, nincs kiről lesni, kettő, nincs kivel beszélgetni. És mindenki másnak volt padtársa. Senki nem jött oda hozzám, én se mentem oda senkihez. Egyedül voltam, megint.

Nyolc után pár perccel benyitott az osztályfőnök, jókedvűen köszönt – hogy lehet valaki jókedvű az első tanítási napon? –. Csak négy osztályfőnöki óránk volt, amiken meghallgattuk a szokásos, kötelező dolgokat. Házirend, elvárások, kötelességek, a tanév rendje… továbbá megkaptuk a tankönyveinket is. Ez is mekkora hülyeség már, hogy első tanítási napon kapjuk meg őket. Nem elég, hogy levegőt nem lehet majd venni a buszon, mert a diákok kilencven százaléka ezzel megy haza, még cipeljem a többmázsás könyveimet is. Órarendet csak a holnapi napra kaptunk, mert még csak ideiglenes van, ami nagy valószínűséggel változni fog. Hét óra. Földrajz, biológia, kémia, matek, irodalom, tesi, német. Mindet utálom.

A négy óra elteltével rögtön haza indultam, ugyanis a fogfájásom nem csökkent, sőt, épp ellenkezőleg, a negyedik osztályfőnöki óra végére azt hittem, ott halok meg. Ahogy sejtettem, sokan voltak a buszon. Mit sokan, rengetegen. Mint a kínai fürdőkben, ahol levegőt venni sem lehet. Szerencsémre viszont Laci volt a sofőr, aki ilyen esetekben az első ülésre vágja a táskáját, és nekem foglalja. Ezért persze rengeteg utas utálja, főleg, mikor meglátják, hogy nem ellenőr, vagy másik sofőr ül oda, hanem egy tinilány, mint én. Így hát mindenkit előreengedtem, ha úgyis van helyem, miért tolakodjak? De nem, nem volt helyem. Ahhoz Laci túl jószívű sofőr, egy idős bácsit engedett oda.

– Szia – köszöntem, majd fújtam egyet, és ledobtam a táskámat a lábamhoz.

– Szia nyuszi – sokszor köszön így, csak viccből. – Hogy telt az első napod? – érdeklődött.

– A szokásos. Tudod, négy ofői, házirend, órarend, tankönyvek – mondtam úgy, hogy csak résnyire nyitottam ki a számat, majd gyorsan odanyúltam az almácskámhoz, hogy ellenőrizzem, mekkora a dudor. Még mindig sárgadinnye méret.

– Húúú, mi van veled? Máris kiütött a matek? – viccelődött.

– Hülye! Nem…

– Akkor a fizika volt? – tippelt tovább, mire felnevettem.

– Bolond. Csak a fogam! – nevettem fel óvatosan, vigyázva, hogy ne húzódjon az ínyem.

– Ó, értem már. Nem fűlik a fogad az iskolához.

– Reménytelen eset vagy – mondtam.

– Tudom, többen is mondták már – nevetett jóízűen. – Na komolyan, mi van veled, te lány?

– Nem tudom. Ma visz anyu fogorvoshoz. Csak tegnap reggel óta fáj. De nagyon aggasztó ez a duzzanat – mondtam, miközben rámutattam a feldagadt arcomra.

– Tényleg nem néz ki valami jól – mondta. – Kihez mész?

– Úgy tudom, délután a férfi rendel. Nem tudom a nevét.

– Ő a környéken a legjobb. Ne félj, örökölte az apja tehetségét, nem lesz gond, érti a dolgát – nyugtatott.

Már csak két megálló volt hazáig, mikor felszállt két ellenőr. A buszon már jelentősen kevesebben voltak, de jól esett beszélni Lacival, így nála maradtam. Csak aztán kapcsoltam, hogy ez tulajdonképpen tilos. Nem lehet beszélni a sofőrrel, amíg vezet. Ott maradtam mellette, már úgyis láttak, nem sok értelme lett volna leülni.

– Szevasz, Laci! – köszöntek neki, majd engem kezdtek el nézni. Na, ebből sem sül ki semmi jó. – Olyan ismerős vagy – mondta az idősebbik, szemüveges ellenőr.

– Jó barát – mondta Laci a volán mögül – és egyben kitűnő utas is – kacsintott rám. – Régen egy településen laktunk. Bocs, Feri, tudom, hogy ez szabályellenes… mármint utassal beszélni munka közben, de ha nem beszélek senkivel, elalszok. Komolyan – vett a védelmébe.

– Ne hülyéskedj már, semmi gond – mondták egyszerre. – Szeretjük a jó utasokat.

Közben hazaértünk, én pedig megkönnyebbülten szálltam le a buszról, amiért nem volt gond az ellenőrökkel. Viszont újra elkapott az aggodalom, a fogorvos miatt.

– Szia – köszöntem el Lacitól. – Viszlát! – majd az ellenőröktől is, és leugrottam.

Otthon gyors fogat mostam, majd bekaptam egy mentolos rágót, és mivel anya nem tűrte az idő húzását, azonnal útnak is indultunk.

– Beszéltem ma Lacival – kezdtem a beszélgetést.

– És? – nézett rám kérdőn anyu.

– Azt mondta, a fogorvos, akihez megyek, a legjobb. Próbált nyugtatni – mondtam.

– Ez így van – mondta anyu is. – Az apja is remek fogorvos volt, a fia pedig csakúgy, mint a mesékben, örökölte tőle a tudást.

Tíz perc múlva már ott is voltunk, leadtuk a személyi irataimat, majd leültünk, és vártunk a soromra. Nem volt előttem senki, csak arra kellett várni, hogy aki épp bent van, kijöjjön. Viszont arra nem számítottam, hogy nem más lép ki a rendelő ajtaján, mint… Balázs. Már megint ő. Hatalmas vigyorral integetett felénk.

– Nézd csak, Hanna! Balázs is fogorvosnál volt!

– Ja, szuper – néztem rá a férfira.

– Sziasztok – köszönt ránk nyájasan. – Jól tetted, hogy elhoztad – mondta anyuhoz fordulva, majd rám kacsintott, és elment.

– Anya, szerintem ez a pasi… – azt akartam mondani, hogy egy fantasyből kilépett személy. A biztonsági őröm, az őrangyalom, a védelmezőm. Mint a legtöbb természetfeletti filmben és könyvben, de nem mondhattam. Akkor rájött volna, hogy korábban is találkoztunk, és kezdetét vette volna a végeláthatatlan kérdezősködés.

– Mi van vele? – kérdezte anya, mikor szerencsére az asszisztens megjelent.

– Molnár Hanna – szólított, én pedig felugrottam az örömtől, hogy ilyen jól időzített, és bementem.

– Nos, mi a panasza a kisasszonynak? – kérdezte a fogorvos.

– Ez itt – mutattam a jobb almácskámra. – Tegnap reggel óta fáj, de tippem sincs, hogy mitől. Az ínyem is húzódik, ha jobban kinyitom a szám – panaszoltam.

– Mindjárt kezdünk vele valamit – mondta, majd kitátottam a szám. Pár „hmm” után becsukhattam, és közölte velem a dolgokat. – Nos, picit begyulladt a fogad gyökere. Kitisztítom, aztán betömöm. Tíz perc az egész.

Újra kinyitottam a szám, kaptam egy nyálelszívót, aztán előkerült a fúró. A szagtól fuldokolni kezdtem. – Mindjárt megvagyunk, nyugi – nyugtatott. Pár pillanat múlva valóban kész volt a fúrás. – Öblögess – mondta. Undorító volt. A szag még mindig az orromban volt, és öblögetés közben a fogam darabkái is a számba kerültek, aminek az íze szintúgy undorító volt. – Úgy, most gyorsan betömöm, és készen is vagyunk.

Tényleg egész gyorsan megvolt a tömés, nem is értem, mitől féltem ennyire. Csak a szag volt kellemetlen. Reménykedtem benne, hogy mire végzek, anya elfelejti, félbehagytam a mondatom. Így is lett.

– Na, mi volt? Nem is voltál bent olyan sokat! – nem sokat? Köszi, anyu, én egy évezrednek éreztem.

– Betömte.

– Ennyi?

– Igen, mit meséljek még? Tudod, hogy zajlik egy tömés – mondtam.

– Igazad van… – majd beültünk az autóba, és szó nélkül utaztunk haza. Bepakoltam másnapra, lefürödtem, és már aludtam is. Elég kimerítő nap volt, így nem volt meglepő, hogy gyorsan álomba merültem.

Másnap reggel magamtól keltem. Se telefon, se szülő. Teljes mértékben magamtól, amin én is meglepődtem. És már a fogam sem fájt. Ez a fogorvos tényleg egy Isten. De mit keresett ott Balázs? Tényleg kezdem úgy érezni magam, mintha valami idióta fantasyben lennék főszereplő.

Gyors előkerestem az egyik kedvenc szettem – fekete farmer, királykék felső, barna cipő. Fogmosás, fésülködés, és indulás a buszhoz. A napom unalmasan telt el, a legtöbb óra a tipikus ismerkedős óra jegyében telt el. Voltak új tanárok, ők bemutatkoztak, bemutatkoztunk mi is, viszont volt olyan tanár is, aki már régebb óta tanított minket, így csak elmondta, miket vár el tőlünk tizedik évfolyamban, és a többi ilyenkor szokásos dolog. Tesi körül indult be jobban a nap. Kidobót játszottunk, szintén első óra miatt. Ilyenkor soha nem dolgozunk, ahogy szünet előtti utolsó, és szünet utáni első napon sem.

– Kapd el, Zsófi! – kiabált Peti, majd erőteljesen a mögöttem álló lány felé dobta a gumilabdát, ami szerencsétlenségemre engem talált hason, mire Peti felröhögött. – Ez nem is sikerülhetett volna jobban, ilyen pontos célzást leadni! – pacsizott le Szabival, a nagy haverjával. Tehát engem célzott. Édes pasi.

– A kurva anyád, te nyomorék buzi! – csak úgy ömlött a számból a káromkodás, de nem sírtam el magam.

– Mi van, malac? A hájad nem veri vissza a labdát? – fuldokolt a röhögéstől, a tanár pedig nem volt a közelben. Miért is lett volna, hisz csak játszunk… Hozzám senki nem jött oda, hogy jól vagyok-e, fáj-e, kísérjenek-e el a suli orvoshoz. Tulajdonképpen nem fájt, csak pár pillanatig, de rosszul esett. Hogy ne esett volna rosszul, mikor ilyen szavakkal dobálózott felém? Nem vagyok kövér. Egyáltalán. Teljes mértékben megvagyok elégedve az alakommal. Lapos a hasam, de nincsenek kinn a bordáim. Undorítóak az osztálytársaim. Kicsengetés után gyorsan átöltöztem, és lesiettem az osztályba. Próbáltam láthatatlannak tűnni. Úgy tűnik, sikerült.

– Anyád, Peti, milyen kurva jól céloztál! – dicsérte minden fiú az osztályból. Nem törődtem velük. Nem néztem oda, és nem sírtam el magam.

Szerencsére a szünet csak öt perc volt, így a legtöbben angolra mentek, csak tizenöten maradtunk németen. Ekkor jött a következő csapás… a tanár. Istenem, egész nyáron reménykedtem, hogy nem őt kapjuk, erre nem besétál pont ő? Annyira utálom ezt a tanárt!

– Guten Tag – köszöntöttük unottan, mire ő visszaköszönt ugyanígy.

– Na, gyerekek. Tudom, hogy hetedik óra, meg első tanítási nap, tehát maradjunk a játékóránál. Mit szeretnétek? Activity? Akasztófa? Persze csak és kizárólag németül! – mondta. A csoport az akasztófa mellett döntött, csak mert az Activity nehezebb németül. Zsófi ment ki először, a lány, aki mögöttem állt. Felhúzott kilenc kis vonalat a táblára, és várta a betűket. A megoldás egy általa kreált szó volt, a „Bauchball”, azaz haslabda. Mikor Nóra rájött a megfejtésre, a csoport elkezdett nevetni. Hangosan. A padra dőlve. Én is rádőltem a padra, de csak sírni tudtam. Nem tudtam tovább visszatartani. Még csak most kezdődött az év, de máris halálra cikiznek, mi lesz itt még kilenc és fél hónapig? Nem törődtem már semmivel, csak a padra dőlve zokogtam, ha abbahagytam sem emeltem fel a fejem, kizártam a külvilágot, magamba roskadtam. Közben kicsengettek, és valaki megérintette a vállam.