5. Az új testnevelő tanár

Megjöttem az újabb résszel, ami, hát... nem lett a kedvencem, de szerintem írtam már ettől rosszabbat is. A legnagyobb élvezettel a vasutas részt pötyögtem, ami remélem, érezhető lesz.
Most egy ideig nagy valószínűséggel nem fog megjelenni új rész (nem, nem azért, mert egynyári blogger lennék, és jön a suli). Az utolsó napokat nem internetközelben töltöm, és az első sulis hetem mindig a teljes felfordulás jegyében telik.

 – Hanna, mi a baj? – kérdezte tőlem egy ismerős hang. A tanárnő volt. Na, már csak ez hiányzott… Az előző tanévben végig szívta a vérem, nem voltak jó jegyeim. Na, nem mintha tettem volna azért, hogy legyenek. Tudom, hogy kölcsönösen utáljuk egymást, bár lehet, ez erős szó, mindenesetre nem szimpatizálunk egymással. Akkor most mit akar tőlem? Ne játssza már be, hogy érdekli, mi bajom…

– Semmi.

– Hanna!

– Tanárnő?

– Végigsírtad az órám. Szeretném megtudni, miért.

– Nem lényeges.

– Tudok segíteni?

– Nem – maradtam a rövid válaszoknál, ám ő nem adta fel, odahúzott egy széket mellém, és várt a csodára. Azaz arra, hogy elkezdjem elmondani, miért sírtam el magam. Mikor már öt perc elment a szünetből, és még mindig mellettem ült, feladtam. Ha benyitott valaki, elküldte. Egyáltalán tehet ilyet egy tanár? – Nem adja fel egykönnyen, igaz? – kérdeztem tőle.

– Nem, ha kell, következő szünetben is idejövök, csak mondd már el, mi a gond! Az osztálytársaid tettek valamit? – Hoppá, egész jól ráérzett. Mondtam én, hogy boszorkány.

– Lehet… tulajdonképpen igen – ismertem be.

– Mit? – kérdezősködött tovább. Tényleg nem fogja feladni.

– Egész nap nem volt semmi különös… aztán tesin… – megakadtam, éreztem, ahogy eszembe jut, mit tettek, hogy viselkedtek, újra könnyek gyűlnek a szemembe. – Kidobóztunk. Aztánpetihasbatalált. Éskinevettek. Mostmegezabauchball. Ésmegintanevetés – hadartam.

– Értem – reagálta le. Értem. Értem??? Komolyan, azért akarta, hogy elmondjam, hogy annyit mondjon, „értem”? Köszönöm, tanárnő!

– Mennem kell, megy a buszom… öhm – ránéztem az órámra – tíz perc múlva – felálltam, bepakoltam a táskámba, vállamra kaptam, majd kisiettem. – Viszlát! – köszöntem el.

– Szia, Hanna – köszönt ő is.

A buszon ülve elgondolkodtam azon, hogy mi a fene ütött a tanárnőbe. Ő nem ilyen. Őt nem érdekli az, hogy mi baja van egy diákjának, pláne nem az, hogy velem. Tavaly is végig szívózott velem. Soha nem engedett javítani, és megjegyzéseket tett arra, hogy milyen lusta vagyok, és ha kicsit foglalkoznék a német nyelvvel, meg figyelnék az órán, gond nélkül kitűnő lehetnék. Ugyan, ne vicceljünk már. Jó, azért azt beismerem, hogy jól esett, hogy érdeklődött, még ha csak azért is tette, mert nem lenne tiszta a lelkiismerete, meg kötelessége, körülbelül. Jól esett, hogy törődött velem valaki. Az egyórás út gyorsan eltelt, annyira túlgondoltam ezt a dolgot, hogy észre sem vettem, mint telik az idő.

Otthon bepakoltam másnapra, majd bedőltem a laptopom elé. Youtube-ra léptem, rákattintottam a saját egyvelegemre, amit amúgy a youtube állított össze az általában hallgatott zenéim alapján. Tele voltam szerelmes zenékkel, amiről akaratlanul is Balázs jutott eszembe. Ma nem futottam össze vele, amit azért is furcsálltam, mert eddig bárhol voltam, mindig felbukkant ő is. Persze, valószínűleg nem fog bejárni a sulimba, vagy a sulim elé, hogy lásson. Még ha ő az őrangyalom, akkor sem. Én is utálok minden nap bejárni, akkor ő?

Miközben épp azt ordítottam, hogy „Ünnepélyesen fogadom, hogy nem leszek többé szerelmes!”, felugrott a másik fülnél a „Flóra üzent neked!” jelzés. Végre, valaki, aki mindig megért, és mindig tud tanácsot adni dolgokban.

Szia, na, mi volt ma?

Nem volt vészes… annyira. Peti még mindig egy gyökér. Képzeld, ma tesin kidobóztunk, ő meg hasba talált. Németen Zsófi akasztófa közben azt írta a táblára, hogy „bauchball”. Sírtam. És ki vígasztalt meg, na ki?

Peti?

A fenéket, a tanárnő!

Mindent elmeséltem neki, a legnagyobb részletességgel, hogy, s mi történt. Az ő új sulija nagyon tetszik neki, két nap után a tanárokról még a véleménye is csupa pozitív dolog, bár szerintem ezzel mindenki így van az első héten. Akkor még próbálják a tanárok a jobbik felüket mutatni a diákok előtt, ahogy a diákok is megfogadják, hogy idén rendesen tanulnak, és a fogadalmat tartják az első röpdolgozatig. Pár perc után jött az osztálycsoportba egy bejegyzés. Az osztályfőnöktől.

„Gyerekek! Fájdalmas hírt kell közölnöm veletek. Sokatok kedvence, Gabi néni ma délután rosszul lett. Kórházba szállították, ahol nem tudtak rajta segíteni.”

A bejegyzés alatt rengeteg sírós smiley, nyugodjon békében jókívánságok, én meg csak nyomtam rá egy „Tetszik”-et. Gabi néni a tesi tanárunk. Azaz volt. Gondolom, most egy ideig nem lesz tesink, tekintve, hogy a többi szakos tanárnak órája van más osztállyal, és nem kerítenek egyről a kettőre egy testnevelés tanárt. Ő utált, és én is utáltam, szóval mondjon rám bárki bármit, nem kívánom, hogy nyugodjon békében, a temetésére sem fogok elmenni. Sőt, remélem, odafent, vagy épp odalent.. remélem, a pokolra jutott. Na, szóval, bárhová is jutott, halála után végig futtatni fogják, kifulladásig, aztán még fekvőtámaszoznia kell, meg magas ugrani. Bahh, halál az összes tesi tanárra! De főleg rá.

Viszonylag hamar elaludtam, már tíz körül. Pedig hogy tartottam attól, hogy nyáron hozzászoktam a későn fekvéshez, és nehéz lesz hozzászoknom, hogy időben le kell feküdni, meg kelni, egész könnyen megy. Ki tud fárasztani a buszozás, az iskoláról nem is beszélve.

Eltelt másfél hónap, és csak most találtak új tanárt Gabi néni helyére. Balázzsal nem találkoztam a fogorvosos összefutásunk óta.

Felkelés után felöltöztem, bekaptam egy rágót, és már indultam is a buszhoz. Szerdán tesivel kezdünk, így hatalmas fejetlenség fogadott az osztályba lépésemkor. „Át kell öltözni? Hogy hívják? Nő vagy férfi? Idős? Valaki látta már?” és ehhez hasonló kérdések cikáztak az osztálytársaim között. Igen, én is kíváncsi voltam. Közben két beszédesebb osztálytársnőm elment a tanáriba, hogy megtudakolják, átöltözzünk-e. Nem kell. Ez már egy jó jel, akkor az új tanár nem képzeli magát katonaképzőnek, vagy mi.

Csengetés után átmentünk a sportcsarnokba, leültünk a földre, és vártuk, hogy belépjen. Ahogy megjelent, a fiúk halk „fujj”t, míg a lányok erőteljesebb felsóhajtást hallattak. Én meg csak szótlanul ültem, és bámultam az ajtóban álló férfira. Úgy, ahogy ő is rám. Balázs. Ez most komoly? Mint valami rossz horrorfilm. A tanár-diák kapcsolat tiltott. Én meg megcsókoltam a tanárom.

– Sziasztok, 10/B. Valószínűleg számítottatok rá, hogy egyszer új tanárt kaptok Gabi néni – Isten nyugosztalja – helyett – minden lány itta a szavait, köztük én is. Semmivel nem voltam más, mint ők, ugyanúgy odáig voltam érte. És ugyanúgy nem volt semmi esélyem, elvégre tanár. Én meg diák. Tanár. Tesi tanár. Ohó, tesi tanár! Világosultam meg hirtelen. Talajtorna. Szinte elkerülhetetlen, hogy ne érjen hozzám. Ó, meg fogok őrülni. – A nevem Csató Balázs – folytatta. – Végzettségem testnevelő tanár, és bár már régóta ebben a városban élek, csak most láttam a felhívást, hogy ide meg pont szükség lenne egyre. Most pedig megkérnélek titeket, hogy mutatkozzatok be. Balról jobbra haladva.

Mindenki szólt pár szót magáról, a nevét, hogy milyen volt tesiből, mit szeret benne legjobban, mit nem szeret, és sportol-e valamit. Én következtem. Ó, anyám, most úgy érzem magam, mintha valami színjátszó castingon szerepelnék. Harmadszorra mutatkozok be neki, és másodszorra játszom el, hogy nem ismerem.

– Molnár Hanna – mondtam a nevem. – Őszintén szólva a tesi soha nem tartozott a kedvenc tárgyaim közé, sőt, épp ellenkezőleg, minden részét szívemből gyűlöltem eddig. Nem sportolok semmit, a sport nem az én világom – válaszoltam őszintén, bár egy halovány mosolyt intéztem felé, amit ő viszonzott is. Erre persze az osztály összenézett, majd rám, hogy ők miért nem kaptak mosolyt. Ez van.

Mire végigértünk az egész osztályon, épp kicsengettek. Lassan keltem fel, és botorkáltam kifelé sereghajtóként, abban a reményben, hogy Balázs visszahív. Így is lett.

– Hanna, egy pillanatra – mondta alig hallhatóan, mire megtorpantam, hátat fordítva neki vártam, hogy közeledjen. – Nem tudtam, hogy te is ide jársz. Szeretnék veled beszélgetni tanítás után egy eldugottabb helyen, hogy ne keltsünk feltűnést. Mit szólnál az elhagyott vonatállomáshoz?

– Rendben, ott leszek, öhm izé… tanár úr – egyeztem bele. – Kettőkor végzek, fél háromra érek oda. Te… akarom mondani, maga mikor…? – kérdeztem hebegve.

– Hanna, hagyjuk ezt. Ha senki nem hallja, nyugodtan tegezz, nem zavar. Délre végzek, nincs sok órám, és a papírmunkákat is elintéztük már.

Aznap még volt egy történelmem, egy kémiám, egy rajzom, föcim, végül egy informatikám. Utolsó óra után, mintha ágyúból lőttek volna ki, megindultam a régi vasútállomáshoz. Tényleg elég elhagyatott, pár szerelvény árválkodik csak, amiket telegraffittiztek, egyébként omladozik. Általában ilyen képpel kezdődnek a horrorfilmek. Elhagyott, pókhálókkal teleszőtt tanya, ház, bármi. Pontban fél háromkor megjelent Balázs is.

– Szia – köszönt rám.

– Szia – öleltem át. Nem tudom, miért, csak úgy jött, szinte maguktól mozogtak a végtagjaim, mintha nem én irányítottam volna őket. – Mit szeretnél? – kérdeztem tőle, miután elengedtem, ám válasz helyett a fejemet feljebb emelte, és megcsókolt. Hosszan.

– Tudod, milyen régóta vágytam erre? – kérdezte, miután elengedett. – És úgy vettem észre, te is… – mosolygott rám. Hopp, lehet, hogy kicsit mohó voltam. Leültünk a sínekre, amiken már nem jártak a vonatok. – Hanna… – kezdte. – Sajnálom. Nem így terveztem. Nem tudtam, hogy ebbe a suliba jársz. Ha tudom, nem jövök ide. És tudom, hogy nem sokat beszéltünk, sőt – túrt bele sötétbarna hajába – meglepően keveset. Valami mégis húz hozzád, de nem tudom, mi az – fejét lehajtotta a térdeire. – Tudom azt is, hogy nem megengedett az országban a tanár-diák párkapcsolat. Ahogy azt is tudom, hogy testnevelés tanárnak jöttem ide, így muszáj lesz hozzád érnem, hogy ne keltsünk feltűnést az osztálytársaid körében – kifújta a levegőt, szinte egy szuszra mondta el az előző dolgokat. – Mindkettőnknek nehéz lesz a hátralévő nyolc hónap. Nem értékelhetem túl az órai teljesítményed, ezt remélem, megérted. De minden erőmmel azon leszek, hogy megtanítsalak a legtöbb dologra, rendben?

– Köszönöm – csak ennyit tudtam kinyögni, a könnyeimmel küszködtem. Meghatott, hogy ilyen őszintén, nyíltan beszélt velem Balázs erről a dologról.

– Holnap is találkozunk, óra keretein belül – mondta.

– Igen, azt hiszem, utolsó óra.

– Ha lassabban öltözöl át, beszélhetünk pár percet.

– Rendben, akkor úgy lesz – mondtam.

– És Hanna… ne aggódj, minden rendben lesz. Nem fognak gyanakodni, és igyekszem veled úgy bánni, mint a többi diákommal – nyugtatott.

– Köszönöm szépen – öleltem át, nyomtam egy puszit az arcára, majd sietve megindultam a buszmegálló felé, hogy ne késsem le a következő buszom, ami tíz perc múlva indult.

4. Mondd, mit tegyek, hogy megfeleljek?

Sziasztok!
Nos, hát... nekem azt hiszem, ez a kedvenc részem lett. Legalábbis az eddigiek közül. Ez a leghosszabb, és ezt szerettem legjobban írni. Bár személy szerint úgy érzem, túl sok dolgot sürítettem bele, ha nem így történik, nagyon rövid lett volna, alig 1000 szó. Így meg 2087. Remélem, elnyeri tetszéseteket <3

 – Ébredj, Hanna, hétfő van! – keltett anyu reggel hatkor. A fenébe, iskola! Bár, ha máshogy nézem, jó, hogy elkezdődött. Végre lesz rendszer az életemben, és nem fogom magam feleslegesnek érezni. A nyarat csak az első egy-két hétben élvezem, amíg jó a pihenés és a semmittevés. Utána viszont kezdem unni magam, miközben csak fekszek az ágyamon, sorozatokat nézek, chatelek. Közben a Nap vándorol az égen, amíg én bent punnyadok a laptopom előtt, más élvezi a nyarat. Én soha nem bírtam a meleget, nagyon könnyen izzadok, a tél sokkal inkább én vagyok.

A szokásos „még öt perc!” pihenőm után komótosan felültem az ágyamban, megdörgöltem a szemeimet, majd a szekrényemhez igyekeztem, ahonnan kiválasztottam a napi ruhámat. Jó, őszintén szólva a kiválasztás erős kifejezés, szeptember másodika, évnyitó révén nem nagyon volt választási lehetőségem. Fekete farmer, matrózblúz, és a fekete szandálom. Soha nem sminkelek erősen, nem mondanám, hogy az a fajta lány vagyok, aki kihúzza a szemeit, szempillaspiráloz, vagy más egyéb. Csak alapozó, abból sem két tonna, csak épp annyi, hogy fedje a bőrhibáimat, pattanásaimat. A hajammal nem kezdtem semmit, az évnyitó nem nagy szám, csak kezdődik az iskola. Általánosban az osztálytársaim mindig befont, göndörített hajjal jelentek meg, de soha nem értettem, miért. Maradt a kiengedett haj. Megfésülködtem, fogat mostam, eltettem a két szendvicsem, a narancs üdítőm, majd elindultam a buszmegállóba. Furcsa volt Flóra nélkül várni a buszt. Furcsa volt, hogy nem beszéltem senkivel.

Háromnegyed hétkor jött a buszom, a szokott sofőrrel, akivel minden hétköznap reggel utazok. Előttem állt meg, ami talán a jó kapcsolatunknak köszönhető. Jó utas vagyok, nem szoktam enni a buszon, ha mégis, csak csokit, vagy chipset, de soha nem morzsálok. Én a csöndes zenét hallgató személy vagyok, nem a hangosan vihorászós. A legtöbb sofőrrel jóban vagyok, talán ennek köszönhetem, hogy ők is emberszámba vesznek, nem úgy, mint a legtöbb utasukat.

– Jó reggelt – mutattam fel a bérletem, majd leültem a szokott helyemre. Minden a megszokott. Visszatértek a megszokott hétköznapok, a megszokott emberek. Pár embert már olyan sokszor láttam buszon, hogy néha erős késztetést érzek arra, hogy köszönjek neki, holott még egy szót nem váltottunk.

Ahogy helyet foglaltam, rögtön elővettem a telefonom, megkerestem a kedvemhez illő lejátszási listát, ami a mai reggelen teljes mértékben semleges volt, olyan zenékből állt, amiket nem tudtam sehová besorolni, de szívesen hallgatom őket. Fejemet nekidöntöttem az ablaknak, és csak a váltakozó tájat figyeltem. Fák, kisebb mezők, búzatáblák, erdők, házak, tanyák.

Egy órányi utazás után megérkeztünk a végállomásra, a busz a szokott helyre állt be, a kettes állásba. Én pedig mint mindig, most is az első ajtón szálltam le.

– Viszlát! – köszöntem el. Bár már második éve buszozok nap, mint nap, minden reggel találkozok Karcsival, mégsem tudom tegezni, sziával, helóval köszönni. Laci az egyedüli buszsofőr, akinek így köszönök, de ő más.

– Szia! És kitartás a mai naphoz – köszönt el ő is.

A sulim csupán csak öt percnyi sétára volt a buszmegállótól, viszont mivel még volt húsz perc csengetésig, ráérősen lépdeltem a járdán. Bármerre néztem, csak fekete-fehérbe öltözött lányokat és fiúkat láttam. Néhányan örültek, hogy újra kezdődik az iskola, ám többen voltak, akik csak orrukat lógatva, a földet vizsgálgatva haladtak előre. Én a kettő elegye voltam.

Nyolc előtt tíz perccel léptem be az osztály ajtaján, már sokan ott voltak, de nem mindenki. Leültem a helyre, ahol tavaly is ültem. Utálom ezt az év eleji felhajtást. A nyári szünet ugyan olyan, mint az őszi, téli, vagy épp tavaszi, csak hosszabb. A többi szünet után sincs helyváltoztatás, stb. Padtársam viszont nem volt. Nem tudom, ennek örülnöm kellene, vagy nem. Jó, mert legalább kényelmesen elférnek a cuccaim, viszont rossz, mert egy, nincs kiről lesni, kettő, nincs kivel beszélgetni. És mindenki másnak volt padtársa. Senki nem jött oda hozzám, én se mentem oda senkihez. Egyedül voltam, megint.

Nyolc után pár perccel benyitott az osztályfőnök, jókedvűen köszönt – hogy lehet valaki jókedvű az első tanítási napon? –. Csak négy osztályfőnöki óránk volt, amiken meghallgattuk a szokásos, kötelező dolgokat. Házirend, elvárások, kötelességek, a tanév rendje… továbbá megkaptuk a tankönyveinket is. Ez is mekkora hülyeség már, hogy első tanítási napon kapjuk meg őket. Nem elég, hogy levegőt nem lehet majd venni a buszon, mert a diákok kilencven százaléka ezzel megy haza, még cipeljem a többmázsás könyveimet is. Órarendet csak a holnapi napra kaptunk, mert még csak ideiglenes van, ami nagy valószínűséggel változni fog. Hét óra. Földrajz, biológia, kémia, matek, irodalom, tesi, német. Mindet utálom.

A négy óra elteltével rögtön haza indultam, ugyanis a fogfájásom nem csökkent, sőt, épp ellenkezőleg, a negyedik osztályfőnöki óra végére azt hittem, ott halok meg. Ahogy sejtettem, sokan voltak a buszon. Mit sokan, rengetegen. Mint a kínai fürdőkben, ahol levegőt venni sem lehet. Szerencsémre viszont Laci volt a sofőr, aki ilyen esetekben az első ülésre vágja a táskáját, és nekem foglalja. Ezért persze rengeteg utas utálja, főleg, mikor meglátják, hogy nem ellenőr, vagy másik sofőr ül oda, hanem egy tinilány, mint én. Így hát mindenkit előreengedtem, ha úgyis van helyem, miért tolakodjak? De nem, nem volt helyem. Ahhoz Laci túl jószívű sofőr, egy idős bácsit engedett oda.

– Szia – köszöntem, majd fújtam egyet, és ledobtam a táskámat a lábamhoz.

– Szia nyuszi – sokszor köszön így, csak viccből. – Hogy telt az első napod? – érdeklődött.

– A szokásos. Tudod, négy ofői, házirend, órarend, tankönyvek – mondtam úgy, hogy csak résnyire nyitottam ki a számat, majd gyorsan odanyúltam az almácskámhoz, hogy ellenőrizzem, mekkora a dudor. Még mindig sárgadinnye méret.

– Húúú, mi van veled? Máris kiütött a matek? – viccelődött.

– Hülye! Nem…

– Akkor a fizika volt? – tippelt tovább, mire felnevettem.

– Bolond. Csak a fogam! – nevettem fel óvatosan, vigyázva, hogy ne húzódjon az ínyem.

– Ó, értem már. Nem fűlik a fogad az iskolához.

– Reménytelen eset vagy – mondtam.

– Tudom, többen is mondták már – nevetett jóízűen. – Na komolyan, mi van veled, te lány?

– Nem tudom. Ma visz anyu fogorvoshoz. Csak tegnap reggel óta fáj. De nagyon aggasztó ez a duzzanat – mondtam, miközben rámutattam a feldagadt arcomra.

– Tényleg nem néz ki valami jól – mondta. – Kihez mész?

– Úgy tudom, délután a férfi rendel. Nem tudom a nevét.

– Ő a környéken a legjobb. Ne félj, örökölte az apja tehetségét, nem lesz gond, érti a dolgát – nyugtatott.

Már csak két megálló volt hazáig, mikor felszállt két ellenőr. A buszon már jelentősen kevesebben voltak, de jól esett beszélni Lacival, így nála maradtam. Csak aztán kapcsoltam, hogy ez tulajdonképpen tilos. Nem lehet beszélni a sofőrrel, amíg vezet. Ott maradtam mellette, már úgyis láttak, nem sok értelme lett volna leülni.

– Szevasz, Laci! – köszöntek neki, majd engem kezdtek el nézni. Na, ebből sem sül ki semmi jó. – Olyan ismerős vagy – mondta az idősebbik, szemüveges ellenőr.

– Jó barát – mondta Laci a volán mögül – és egyben kitűnő utas is – kacsintott rám. – Régen egy településen laktunk. Bocs, Feri, tudom, hogy ez szabályellenes… mármint utassal beszélni munka közben, de ha nem beszélek senkivel, elalszok. Komolyan – vett a védelmébe.

– Ne hülyéskedj már, semmi gond – mondták egyszerre. – Szeretjük a jó utasokat.

Közben hazaértünk, én pedig megkönnyebbülten szálltam le a buszról, amiért nem volt gond az ellenőrökkel. Viszont újra elkapott az aggodalom, a fogorvos miatt.

– Szia – köszöntem el Lacitól. – Viszlát! – majd az ellenőröktől is, és leugrottam.

Otthon gyors fogat mostam, majd bekaptam egy mentolos rágót, és mivel anya nem tűrte az idő húzását, azonnal útnak is indultunk.

– Beszéltem ma Lacival – kezdtem a beszélgetést.

– És? – nézett rám kérdőn anyu.

– Azt mondta, a fogorvos, akihez megyek, a legjobb. Próbált nyugtatni – mondtam.

– Ez így van – mondta anyu is. – Az apja is remek fogorvos volt, a fia pedig csakúgy, mint a mesékben, örökölte tőle a tudást.

Tíz perc múlva már ott is voltunk, leadtuk a személyi irataimat, majd leültünk, és vártunk a soromra. Nem volt előttem senki, csak arra kellett várni, hogy aki épp bent van, kijöjjön. Viszont arra nem számítottam, hogy nem más lép ki a rendelő ajtaján, mint… Balázs. Már megint ő. Hatalmas vigyorral integetett felénk.

– Nézd csak, Hanna! Balázs is fogorvosnál volt!

– Ja, szuper – néztem rá a férfira.

– Sziasztok – köszönt ránk nyájasan. – Jól tetted, hogy elhoztad – mondta anyuhoz fordulva, majd rám kacsintott, és elment.

– Anya, szerintem ez a pasi… – azt akartam mondani, hogy egy fantasyből kilépett személy. A biztonsági őröm, az őrangyalom, a védelmezőm. Mint a legtöbb természetfeletti filmben és könyvben, de nem mondhattam. Akkor rájött volna, hogy korábban is találkoztunk, és kezdetét vette volna a végeláthatatlan kérdezősködés.

– Mi van vele? – kérdezte anya, mikor szerencsére az asszisztens megjelent.

– Molnár Hanna – szólított, én pedig felugrottam az örömtől, hogy ilyen jól időzített, és bementem.

– Nos, mi a panasza a kisasszonynak? – kérdezte a fogorvos.

– Ez itt – mutattam a jobb almácskámra. – Tegnap reggel óta fáj, de tippem sincs, hogy mitől. Az ínyem is húzódik, ha jobban kinyitom a szám – panaszoltam.

– Mindjárt kezdünk vele valamit – mondta, majd kitátottam a szám. Pár „hmm” után becsukhattam, és közölte velem a dolgokat. – Nos, picit begyulladt a fogad gyökere. Kitisztítom, aztán betömöm. Tíz perc az egész.

Újra kinyitottam a szám, kaptam egy nyálelszívót, aztán előkerült a fúró. A szagtól fuldokolni kezdtem. – Mindjárt megvagyunk, nyugi – nyugtatott. Pár pillanat múlva valóban kész volt a fúrás. – Öblögess – mondta. Undorító volt. A szag még mindig az orromban volt, és öblögetés közben a fogam darabkái is a számba kerültek, aminek az íze szintúgy undorító volt. – Úgy, most gyorsan betömöm, és készen is vagyunk.

Tényleg egész gyorsan megvolt a tömés, nem is értem, mitől féltem ennyire. Csak a szag volt kellemetlen. Reménykedtem benne, hogy mire végzek, anya elfelejti, félbehagytam a mondatom. Így is lett.

– Na, mi volt? Nem is voltál bent olyan sokat! – nem sokat? Köszi, anyu, én egy évezrednek éreztem.

– Betömte.

– Ennyi?

– Igen, mit meséljek még? Tudod, hogy zajlik egy tömés – mondtam.

– Igazad van… – majd beültünk az autóba, és szó nélkül utaztunk haza. Bepakoltam másnapra, lefürödtem, és már aludtam is. Elég kimerítő nap volt, így nem volt meglepő, hogy gyorsan álomba merültem.

Másnap reggel magamtól keltem. Se telefon, se szülő. Teljes mértékben magamtól, amin én is meglepődtem. És már a fogam sem fájt. Ez a fogorvos tényleg egy Isten. De mit keresett ott Balázs? Tényleg kezdem úgy érezni magam, mintha valami idióta fantasyben lennék főszereplő.

Gyors előkerestem az egyik kedvenc szettem – fekete farmer, királykék felső, barna cipő. Fogmosás, fésülködés, és indulás a buszhoz. A napom unalmasan telt el, a legtöbb óra a tipikus ismerkedős óra jegyében telt el. Voltak új tanárok, ők bemutatkoztak, bemutatkoztunk mi is, viszont volt olyan tanár is, aki már régebb óta tanított minket, így csak elmondta, miket vár el tőlünk tizedik évfolyamban, és a többi ilyenkor szokásos dolog. Tesi körül indult be jobban a nap. Kidobót játszottunk, szintén első óra miatt. Ilyenkor soha nem dolgozunk, ahogy szünet előtti utolsó, és szünet utáni első napon sem.

– Kapd el, Zsófi! – kiabált Peti, majd erőteljesen a mögöttem álló lány felé dobta a gumilabdát, ami szerencsétlenségemre engem talált hason, mire Peti felröhögött. – Ez nem is sikerülhetett volna jobban, ilyen pontos célzást leadni! – pacsizott le Szabival, a nagy haverjával. Tehát engem célzott. Édes pasi.

– A kurva anyád, te nyomorék buzi! – csak úgy ömlött a számból a káromkodás, de nem sírtam el magam.

– Mi van, malac? A hájad nem veri vissza a labdát? – fuldokolt a röhögéstől, a tanár pedig nem volt a közelben. Miért is lett volna, hisz csak játszunk… Hozzám senki nem jött oda, hogy jól vagyok-e, fáj-e, kísérjenek-e el a suli orvoshoz. Tulajdonképpen nem fájt, csak pár pillanatig, de rosszul esett. Hogy ne esett volna rosszul, mikor ilyen szavakkal dobálózott felém? Nem vagyok kövér. Egyáltalán. Teljes mértékben megvagyok elégedve az alakommal. Lapos a hasam, de nincsenek kinn a bordáim. Undorítóak az osztálytársaim. Kicsengetés után gyorsan átöltöztem, és lesiettem az osztályba. Próbáltam láthatatlannak tűnni. Úgy tűnik, sikerült.

– Anyád, Peti, milyen kurva jól céloztál! – dicsérte minden fiú az osztályból. Nem törődtem velük. Nem néztem oda, és nem sírtam el magam.

Szerencsére a szünet csak öt perc volt, így a legtöbben angolra mentek, csak tizenöten maradtunk németen. Ekkor jött a következő csapás… a tanár. Istenem, egész nyáron reménykedtem, hogy nem őt kapjuk, erre nem besétál pont ő? Annyira utálom ezt a tanárt!

– Guten Tag – köszöntöttük unottan, mire ő visszaköszönt ugyanígy.

– Na, gyerekek. Tudom, hogy hetedik óra, meg első tanítási nap, tehát maradjunk a játékóránál. Mit szeretnétek? Activity? Akasztófa? Persze csak és kizárólag németül! – mondta. A csoport az akasztófa mellett döntött, csak mert az Activity nehezebb németül. Zsófi ment ki először, a lány, aki mögöttem állt. Felhúzott kilenc kis vonalat a táblára, és várta a betűket. A megoldás egy általa kreált szó volt, a „Bauchball”, azaz haslabda. Mikor Nóra rájött a megfejtésre, a csoport elkezdett nevetni. Hangosan. A padra dőlve. Én is rádőltem a padra, de csak sírni tudtam. Nem tudtam tovább visszatartani. Még csak most kezdődött az év, de máris halálra cikiznek, mi lesz itt még kilenc és fél hónapig? Nem törődtem már semmivel, csak a padra dőlve zokogtam, ha abbahagytam sem emeltem fel a fejem, kizártam a külvilágot, magamba roskadtam. Közben kicsengettek, és valaki megérintette a vállam.

3. Ez a pasi mindenhol ott van?

 Reggel a szüleim keltettek gyönyörű álmomból. Az ország összes iskolájába belecsapott pár villám, és leégett, így az enyém is. Álmodhat ettől szebbet egy tini? Nem hiszem.

– Egy-kettő, ki az ágyból, kislányom, a nyár utolsó napján kirándulni megy az egész család! – mondta túlságosan felpörögve.

– Ne mááá'! Ezek a programok mindig olyan bénááák… – nyafogtam. Hiába. Ha menni kell, menni kell.

Apu pillantása megadta a kellő löketet. – Hanna, értelmes nagylány vagy, egész nyáron a szobádban evett a penész, épp itt az ideje, hogy kicsit kimozdulj! Nézz már magadra, ha a Hófehérkét forgatnák, egy profi sminkes nem tudna ilyen fehér bőrt készíteni…

– De apa, nem ezen a napon fog múlni a barnaságom.

– Öltözz! – szóltak rám mindketten.

Pár percnyi nyűglődés után felkeltem az ágyamból, és bezárkóztam a fürdőszobába. Elvégeztem a szokásos reggeli rituálémat, amit tanév közben szoktam. Magamra kaptam a rövid farmernadrágom, egy könnyen szellőző szürke felsőt, a fehér szandálom, majd kifésültem a hajam.

– Hanna, iparkodj, már csak rád várunk! – hallottam szüleim sürgetését a konyhából.

– Jó, csak fogat mosok, türelem. A szájhigiénia fontos, nemdebár?

Ahogy a tükör elé hajolva elkezdtem súrolni a fogaimat, egy hatalmas dudorra lettem figyelmes a jobb oldali almácskámon. A fogam is lüktetni kezdett, viszont nem vagyok én teljesen megveszve – fájdalomcsillapító, gyulladáscsökkentő, és semmi gond! Inkább kirándulás a szülőkkel, mint fogorvos a nyár utolsó napján. Anyáéknak persze fel sem tűnt a kosárlabdaméretű dudorom, nem is tudom, mire számítottam, el voltak foglalva az étellel, itallal, autóval, és a többi ilyenkor szokásos dologgal. Én meg majd' megőrültem a fájdalomtól, de kocsiba ültem.

– És apu, hová is megyünk pontosan? – kérdeztem. Kár volt, csak még erősebben kezdett lüktetni a fogam.

– Ide, nem messze a nyaralótól, az erdőbe. Apád azt mondja, most valahogy fog kezdődni a szarvasbőgés. Tudod, mikor a hímek egymással harcolnak – válaszolta anya. – De az csak sötétedés után lesz. Tényleg, Márk – fordult apuhoz – addig mit is csinálunk?

– Megebédelünk, felfedezzük a terepet, még az is lehet, hogy látunk valamilyen vadállatot. Az út mentén vannak padok, tehát néha leülhetünk pihenni, ha elfáradtatok. Nyolc körül érünk oda, ahonnan hallgatni fogjuk őket. Nem fogunk unatkozni, az erdő csupa izgalom! – mondta apa olyan beleéléssel, mint mikor egy óvodás próbál meggyőzni arról, hogy a kitalált lényei összevesztek a másik ovis kitalált lényeivel.

– Izgi… – reagáltam.

– Hanna, csönd! Nem lehetsz ilyen lusta dög, hogy ne bírj ki a természetben néhány órát! Kétezer évvel ezelőtt még jurtákban laktak az emberek, és folyton költöztek, te meg nem bírsz ki fél napot… – A nap további része kínos csöndben, érezhető feszültséggel telt. Mindig ez van. Már hozzászokhattam volna.

Ahogy leparkoltunk az erdő szélén, rögtön a cél felé indultunk. Félórányi néma sétálás után végre odaértünk, leültünk egy padra, és bámultuk egymást. Minden családi program így zajlik nálunk. Az elején kiakasztom apámat, ez megpecsételi az egész további napot.

– És izé, apa… – törtem meg a csendet.

– Pszt – hallgattatott el apu.

– De hallgass már meg!

– PSZT, nézd – mutatott tőlem jobbra.

– ÁÁÁ, Jézusom, segítség!!! – egy vaddisznó volt. Körülbelül a térdemig érhetett.

– Hanna, ne kiabálj, megijeszted!

– Aha, mert ő nem ijesztett meg engem? – már a faasztal tetején álltam, és hátráltam a vadállat elől, mígnem apámat vette célba. – Vigyázz, nehogy megharapjon! – kiabáltam. Ám ő csak elkezdte vakarni a hátát, a vaddisznó pedig oldalradőlt, hempergett, élvezte a vakarászást. – Ez most mi? – kérdeztem értetlenkedve.

– Látod, nem bánt. Sokszor találkozok vele, mikor éjjelenként lemegyek a partra, este mindig arra ólálkodik. Nagyon szelíd – vakarta tovább. – Na gyere, simogasd meg te is. Olyan, mint egy kutya.

Óvatosan lemásztam az asztalról, és halkan, lábujjhegyen odaosontam hozzá, jobb kezemet kinyújtottam felé, mire felugrott és rám morgott, én pedig hátrébb ugrottam. – APA!!! – kiabáltam, mígnem újra elkezdte vakarni az oldalát, és boldogan eldőlt.

– Téged még nem ismer, ezért csinálta ezt. Próbáld újra, most nem engedem el.

Újra megpróbálkoztam a simogatással, és hagyta magát. Először bátortalanul értem hozzá, a szőre drótos volt, ami elég váratlanul ért, ám később már határozottan dörzsölgettem a hátát. Soha nem simogattam még vadállatot, azt leszámítva, mikor a párhónapos kisoroszlánt az ölembe ültették a cirkuszban, vagy megfogtam egy kígyót.

– Elnevezted már? – kérdeztem.

– Még nem, szeretnéd?

– Mit szólnál a Márkhoz? – néztem fel apára, az ötletemre anyu felnevetett.

– Nekem tetszik – voksolt mellettem anya.

– De köcsögök vagytok! – játszotta apám a besértődöttet, viszont most látszódott rajta, hogy csak színészkedik. – Nos tehát, Márk. Rendben, szerencsére nem nőstény – nevetett fel.

– Márk… te is hallottad? – kérdezte anya.

– Mit? – kérdeztünk vissza egyszerre.

– Hallgassatok, előbb is hallottam. Csitt!

Csak hallgattunk, majd pár pillanat után furcsa csörtetésre lettünk figyelmesek.

– Biztos egy szarvas! – csillant fel apu szeme egy kis időre, majd lelkesedése elmúlt. – Bár ebben az időszakban a szarvasbikák nagyon agresszívak, vigyáznunk kell.

A következő pillanatban viszont egy számomra igen ismerős arc bukkant elő a bozótosból, miután magamhoz tértem a döbbenet után, jóízűen felnevettem.

– Te mit nevetsz, kislányom? – kérdezte anyu, mire mutogatni kezdtem az irányba, amerről a hangok jöttek.

– Hanna! Nem szép dolog kinevetni az embereket, ismeretlenül meg főleg nem! Vagy ismered?

– Neeem… – mondtam, miközben fuldokoltam a nevetéstől.

Balázs előverekedte magát a bokrok közül, leporolta krémszínű térdnadrágját, kiszedegette a hajából az ökörnyálat és pókhálót, majd felénk indult. Ne, ne, kérlek, ne gyere ide!

– Nézd, kislányom, felénk jön. Valószínűleg nem ide valósi, biztos eltévedt.

Meghűlt bennem a vér, mikor köszönt.

– Helló. Én Balázs vagyok, és… – ránéztem, amolyan könyörgő tekintettel, hogy ne árulja el, hogy ismer. – És kicsit letértem az útról – túrt bele zavartan sötétbarna hajába, ami az erdő sötétje miatt már-már feketében pompázott – , így utólag nem tűnt jó ötletnek. Kicsit elvesztem az erdő sűrűjében.

Nem néztem rá, nem is köszöntem, csak egy megsárgult levelet húzgáltam a padon. Szüleim viszont rögtön szóba elegyedtek vele.

– Te is a szarvasbőgés miatt jöttél? Tudod, nagyon veszélyes ilyenkor ez erdőben sétálni egyedül, bármikor rád támadhat egy őrült bika! – pörgött be apu.

– Nem szeretnél hozzánk csatlakozni? Jobb társaságban, mint egyedül – kérdezte tőle anyu, mire én lefejeltem az asztalt, így jelezve, hogy „Nem, én nem ismerem őket!”.

– De, nagyon szívesen. Köszönöm – azzal leült a mellettem lévő szabad helyre, úgy, hogy közben meglökte a karom.

– Hanna, ne udvariatlankodj, mutatkozz be! – parancsoltak rám a szüleim. Felemeltem a fejem az asztallapról, majd Balázsra néztem.

– Heló, Hanna vagyok.

– Hát, szia, Hanna, én meg Balázs. Szépen be van dagadva az arcod, mit csináltál? – ő rögtön észrevette. Nem úgy, mint a szüleim.

– Á, csak kicsit fáj a fogam. Kicsit egész nap. Kicsit nagyon. De túlélem – ekkor fedeztem fel anyuék szemében is az aggodalmat.

– Kicsim, nincs baj? Tényleg nagyon csúnya, hogy nem vettem ezt észre?

Na, vajon hogy nem. Úgy, hogy nagy ívben szart a kislányára, fontosabb volt az idióta pakolás. Nem meglepő. – Úgy, hogy kapkodtatok az idióta pakolással – mondtam sértődötten, fájó foggal.

– Holnap délután rendel a doki, ha nem csillapszik a gyulladás, suli után elviszlek, nehogy komoly gond legyen – ajánlotta fel. Magamon is meglepődtem, de nem ellenkeztem. Fájt annyira, hogy ne próbáljak tiltakozni, sőt, örültem neki.

– Rendben – mondtam. Kettesben akartam lenni Balázzsal. Megböktem az oldalát, majd anyuékhoz szóltam. – Figyelj csak, anyu, beszélhetnénk? Négyszemközt – nyomatékosítottam, mire felálltunk, én még egyszer, mintegy jelzésképpen vállon löktem „padtársam”, hogy értse, ez csak alibi, és szeretném, ha utánam jönne. Mikor már hallótávolságon kívül voltunk, előrukkoltam az alibimmel. – Nos, szóval, izé. Van egy kis gond. Hív a… természet – mondtam szemlesütve.

– Jó, és? Ezért rángattál el az asztaltól? Fogod magad, és elmész valamerre, keresel egy olyan helyet, ahol nem vesznek észre, és megoldod egymagad.

– Csak szólni akartam, hogy elmennék. De nem akartam ott magyarázkodni, hogy miért. Köszi, sietek vissza! – visszanéztem a váratlan vendégünkre, ő pedig rám, és bólintott. Igyekeztem olyan helyre elmenni, ahol ő még lát, de a szüleim nem, ami végül is nem volt nehéz, tekintve, hogy anyuék háttal ültek, Balázs pedig szembe. Kis idő elteltével ő is felállt, és felém jött. Húh, ügyes vagy, Hanna, és most mit mondasz neki? Csak a közelében akarsz lenni, te idióta. A padon is a közelében voltál! Most jön majd a kínos csend, gratulálok, ügyes lány vagy – motyogtam magamban.

– Szia – köszönt rám csendesen.

– Öhm, szia – köszöntem vissza szemlesütve.

– Mit szeretnél?

– Izé… – rúgtam bele a homokba – beszélgetni.

– Miről?

– Hogy kerültél ide? Tudtad, hogy itt leszek? Mit kerestél múltkor a buszmegállóban, pont akkor? Követsz? Olvastam már ilyenekről könyvekben. Hamarosan kiderül, hogy te vagy az őrangyalom?

– Bolond vagy – túrt bele a hajába. – Véletlen. Véletlenek végeláthatatlan sora. Vidéken voltam, aznap érkeztem vissza, így kerültem oda. Ma pedig azért jöttem, mert szeretem a természetet, és hatalmas élmény csillaghullás közben hallgatni azt, hogy bőgnek a szarvasbikák. Pláne ha még láthatod is őket. Minden évben onnan nézem és hallgatom, ahol most ti vagytok, így kerültem ide. A túloldali sziget partján szoktak összeverekedni – magyarázta.

– Értem.

– Most viszont én kérdezek. Miért csókoltál meg aznap?

– Bocs, mennem kell, még anyámék azt hiszik, gond van a bélmozgásommal. Már így is túl sokat voltam távol – próbáltam kerülni a témát, kevés sikerrel. Nem akartam beszélni róla, hirtelen felindulásból tettem. – Ne együtt menjünk vissza. Gyanakodnának – azzal hátat fordítottam, ám ő visszarántott, és nyomott egy puszit, a számra. Nem csók volt, nem nyitottam szét az ajkaim, de nem azért, mert nem vágytam rá, sokkal inkább azért, mert ahogy kinyitottam a szám, úgy feszült az ínyem, fájt. Végül otthagytam.

– Megjöttem! A vendégünk lelépett? – érdeklődtem, hogy ne érezzék, együtt voltunk.

– Nem, azt mondta, körbe néz, mindjárt jön. Hogy van a fogad? – kérdezte anya.

– Megvagyok, csak kicsit feszül. De anya, ugye nem leszünk sokáig? Tudod, holnap suli. Hatkor kelek.

– Tízig maradunk – mondta apa.

Kis idő múlva elkezdődött a csata a bikák között, közben Balázs is visszaért, de ridegen ült vissza mellém, nem nézett rám, nem szólt hozzám, nem próbált megérinteni. Fél órát hallgattuk a bőgést, majd visszasétáltunk a kocsinkhoz. Balázs is velünk tartott.

– Anya, ez miért jön velünk? – kérdeztem tőle halkan.

– Először is, nem ez, hanem ő. Balázsnak hívják. Lehetnél vele kicsit kedvesebb. Ő is ott parkol, ahol mi.

Fél óra néma séta után végre elértünk az autónkhoz, gyorsan beugrottam, és vártam, hogy a szüleim is így tegyenek. Ők azonban még beszélgettek kicsit, kézfogással búcsúztak el Balázstól, csak aztán ültek be. A hazaúton nem beszéltünk, pedig furdalt a kíváncsiság, hogy miről beszélhettek. Nos, ez már örök rejtély marad…

2. Váratlan találkozások

 Sziasztok! Itt a második rész, ami eleinte teljesen másképp fogant meg a fejemben. Aztán csak jöttek a szavak, szinte magától pötyögték be a sorokat az ujjaim. Bár az én ízlésemnek túl sok benne a dráma, ilyen rész is kell, hogy legyen.

Az idő múlása nem állítható meg. Párnapos semmittevésemből a tudat ébreszt fel: most már nem húzhatom tovább a füzetvásárlást. Tavaly megfogadtam magamnak, hogy az idén DIY-technikával dekorálom ki az egyszerű, kék spiráljaimat. Időközben viszont rájöttem, mindenki jobban jár, ha inkább megveszem a mintásokat. Jogos a kérdés, miért nem érem be egyszerűvel? Hát azért, mert több kedvem van írni bele, tanulni belőle, ha tetszik a külseje, csak ne lennének olyan drágák… de a szükség nagy úr, így dacolva a költségekkel buszra ültem, és berobogtam a városba.

A fejemet úgy kapkodtam balról-jobbra, mint egy óvodás kisgyerek, aki elveszett az édesanyjától, és keresi. Csak én Balázst keresem, nem anyámat…

Írószerről írószerre jártam, de nehezen tudtam kiválasztani 11 füzetet. Vagy túl drágák, vagy nem spirál… Flórával mindig könnyebb volt vásárolni, egyedül döntésképtelen vagyok. Végül öt írószerben jártam, és sikerült összeszedegetnem a kellő füzetmennyiségtől kettővel többet, hátha lesz olyan tantárgyam is, amiről nem tudok. Javarészt sikerült megvalósítanom az elképzeléseimet, van a füzetek közt gyümölcsös, állatos, virágos, városos. És mind spirál. Mind. Hatalmas gratuláció jár nekem ezért, ugyanis eddig minden évben beleszerettem néhány sima, tűzött füzetbe, amit aztán két hét után meg is bántam – könnyebben szamárfülesednek, gyűrődnek, szétszakadnak a lapok. És ha röpit írunk, csak a közepéről téphetek ki, ha meg már elhagytam a középső két oldalt, kunyerálhatok mástól. Amit nem szeretek. Mert egy antiszociális barom vagyok, aki képtelen bízni az emberekben.

Mivel maradt még némi pénzem, és volt két órám a buszomig, úgy döntöttem, benézek egy-két üzletbe még, táskabeszerzés címszóval. Kilencedikben egy vajszínű tüskés táskám volt, közel három hónapig, mikor aztán elkezdtek lepotyogni a tüskék, a vajszín szürkére váltott, és a mosás sem segített rajta. Kénytelen voltam év végéig visszatérni a szimpla lila-fekete oldaltáskámhoz, amit általános utolsó két évében hordtam. Idén viszont előrelátó leszek (azaz inkább próbálok az lenni), és nagyobb táskát veszek, minden olyan dekorációtól menteset, ami egyszer leeshetne róla. A sokadik üzletben találtam rá álmaim táskájára, ami már-már megszólított, szinte hallottam, ahogy kérlel, őt vegyem le a polcról, örökké hű szolgám akar lenni, és hordani a többtonnányi tankönyvemet. Nem lehet visszautasítani egy ilyen ajánlatot, minden szempontból tökéletesnek bizonyult – semmi nem tudott róla leesni, nőies, fekete, tehát ebből adódóan nem koszolódik észrevehetően, és nagy. Ettől több elvárásom nincs egy táskával szemben.

– Táskát kérsz? – kérdezte az eladó. Én sem vagyok egy észlény, de épp most vettem egy táskát. Komolyan, mennyire néznének idiótának az utcán, ha a táskámat egy táskában vinném?

– Öhm, nem gondolom, hogy szükség lenne rá – néztem rá a szerzeményemre a pulton. – Mintha ebben a percben vettem volna egy táskát… – megjegyzésemre kaptam egy lenéző tekintetet, majd inkább eltűntem a helyszínről. Jobbnak láttam, ha nem maradok tovább a nő társaságában, a végén még rám vetette volna magát.

Ahogy találtam egy szabad padot – természetesen emberektől távol – leültem, és a vásárolt füzeteimet belepakoltam, így nem nézett ki olyan idiótán, ki volt tömve.

Épp időben értem a buszmegállóba, tíz perc volt az indulásig, de a szerdai napokon rengeteg – főleg idősebb – ember van ezen a járaton, köszönhetően annak, hogy piacnap van. Rengeteg „hasznos” dolgot megtudhatok így – például, hogy a paprika nagyon drága lett, a cseresznye kukacos, a dinnye száraz, viszont a burgonyának lejjebb ment az ára. Ó, és persze azt is, hogy ki mit főz aznap. Indulás előtt öt perccel jelent meg a sofőr, aki rögtön kinyitotta az ajtókat, és egy „Tessék!” felkiáltással jelezte, hogy lehet felszállni.

– Kicsikém – szólított meg egy nyolcvan és a halál közötti asszony. – Nagyon fájnak a lábaim, öreg vagyok én már… Tudod, mikor én olyan idős voltam, mint te, mindig magam elé engedtem az idősebbeket és az állapotos nőket – panaszkodott. Hm, érdekes. A nyakamat tenném rá, hogy fél órája ugyanezt a nőt láttam sietősen sétálni a megálló felé.

– Persze – szemeimet égnek emeltem. – Menjen csak, nyugodtan – meg sem köszönte. Mielőtt arrébb állhattam volna, ellökött, és megkaptam a mindenki számára jól ismert „Ezek a mai fiatalok, semmi tisztelet nincs bennük az idősek felé!” mondatot. Pár tolakodó öreg után én is feljutottam. Ismertem a sofőrt, régen egy településen laktunk vele, ám ő elköltözött.

– Heló – köszöntem. – A szokásos lesz, diákjegy – közben már nyújtottam át neki az aprót.

– Figyelj, Hanna. Tudom, hogy ismerjük egymást, és haverok vagyunk, de… – nézett rám kétségbeesetten – ez nem elég. 350 a jegy, és ez csak 150.

A francba. Idióta, idióta, idióta vagy, Hanna! Hát persze, a táska… Gratulálok, ügyes vagy.

– Ne mááár, Laci! Tudod, hogy soha nem bliccelek, és hűséges utas vagyok! – néztem rá könyörgő szemekkel, hátha veszi a célzást, hogy kipótolhatná, de nem. – Nem pótolnád ki? Most az egyszer. Légy szíves – közben mögöttem a tömeg egyre hangosabban zúgolódott, kiabáltak, beszólogattak, hogy siessek már, öt perce el kellett volna indulnunk, és ők sietnek haza főzni.

– Nem tehetem. Ismered őket – nézett az idősebb korosztály felé, akinek zöme odavalósi volt, ahová én. – Te sem akarod, hogy kombináljanak, hidd el nekem. Két óra múlva visszajövök, akkor adok rá pénzt. Addig itt várj. Rendben?

– Van más választásom? – azzal hátat fordítottam neki, kiverekedtem magam a tömegen keresztül, megszégyenülve, amiért nem volt nálam elég pénz, és csak ültem egy padon, fél órája, órája, és minden érkező busz hangjára felkaptam a fejem – reménykedtem, hogy Laci jött. De nem.

Helyette viszont más ismerős arcot fedeztem fel leszállni a buszról. Ahogy leszállt, beletúrt a hajába, napszemüvegét a feje tetejére tette, nyújtózkodott egyet, majd idegesen nézett körbe. Pár pillanat után felém vette az irányt. Dávid.

– Szia, kicsim – próbált két puszival, és egy öleléssel üdvözölni, én viszont ridegen fogadtam. Hagytam, hogy átöleljen, hogy adjon két puszit, de nem viszonoztam. Meglepődve húzódott el tőlem. – Mi a baj, Hanna?

– Menj el innen, Dávid. Nem teheted meg, hogy csak úgy ideutazz előzetes egyeztetés nélkül, és felbolygasd az életem. Egyébként is, honnan tudtad, hogy itt vagyok? Mit keresel itt? Csak nem szakítottál a kis ribancoddal?

– Hanna, ne csináld ezt velem – kérlelt.

– Mit, Dávid? Mit ne csináljak? Ne küldjelek el? Miért, ki vagy te nekem, hogy nem küldhetlek el? – értetlenkedve kérdeztem.

– Gondolkozz már, könyörgöm. Kétszáz kilométer. Három és fél óra buszozás. Itt vagyok nálad. És vajon miért? Mert hiányzol. Szeretlek, Hanna.

– Szeretlek… micsoda üres, jelentéktelen szó a te szádból – mondtam érzés nélkül, bár legbelül tudtam, hogy szeretem még őt. Legbelül – bár magamnak is féltem beismerni – majd kiugrottam a bőrömből, hogy ide jött. Viszont nem akarok második lenni, nem akarok az lenni, akivel megcsalja a barátnőjét. Vagy az első és egyetlen legyek, vagy senki.

– Baszd már meg, Hanna! – szaladt ki a száján a káromkodás, majd megfogta a vállam, és picit megrázott. – Ha nem szeretnélek, itt lennék? Fizettem volna ezreket azért, hogy ez a redvás busz három és fél óra alatt ideszállítson hozzád? Azért, hogy lássalak? – kiabált.

– Dávid. Menj. Menj vissza, a barátnődhöz. Nem játszhatsz senki érzéseivel – ekkor szerencsémre épp felbukkant Laci. – Á, Laci, végre! Már azt hittem, soha nem érsz vissza.

– Mondtam, hogy két óra. Pontos voltam, egy percet nem késtem – kezembe nyomta a hiányzó kétszáz forintot. – Tessék.

– Köszönöm – azzal otthagyott, kellett mennie a következő járatra.

– Ez meg mi volt? Buszsofőrökkel vigasztalódsz?

– Dávid, menj már el! Már semmi közünk egymáshoz. Ott van tőled pár kilométerre a barátnőd, aki szerelmes beléd, és te is belé. Nem utazhatsz le csak úgy az exedhez, ha kedved van. Nem mondhatod másnak azt, hogy szereted. Csak a szüleidnek, és neki.

– Minket egymásnak teremtett a sors. Nem tudok nélküled élni. Hiányzol, minden másodpercben, mikor nem látlak, nem beszélek veled. Kérlek, Hanna, legyen minden úgy, mint régen – mélyen a szemembe nézett, számra tapasztotta száját, csókolni próbált, ám – meglepődésére – nem csókoltam vissza. Elhúzódtam tőle, és megajándékoztam egy határozott jobbkéz-tenyérrel. A következő pillanatban Balázs bukkant fel a semmiből.

– Ó, minden bizonnyal te leszel az a pióca. Bocs, hogy így ismeretlenül belepofázok, de úgy vettem észre, hogy ez a lány nem kér belőled – felém fordult. – Vagy rosszul gondolom?

Nem tudtam válaszolni a kérdésére, fél óra leforgása alatt két olyan férfi is felbukkant, akire nem számítottam.

– Öhm, nekem mennem kell, öt perc múlva indul a buszom – igyekeztem nem Balázs szemébe nézni, és elsiettem. Uralkodnom kellett magamon, hogy ne nézzek vissza, vajon figyelik-e, ahogy otthagyom őket.

Egész hazaúton rengeteg kérdés bombázta az agyamat – mit érezhet Dávid? Miért jött el ide? Miért nem tud választani? Miért csak játszik? Hogy bukkant fel Balázs pont most? És a legfontosabb… miért voltam megint gyáva, és miért nem beszéltem vele? Szerethetem mindkettőjüket? Undorító volt, amit Dávid tett, mégis imponál, hogy képes volt csak miattam kétszáz kilométert utazni. Teljesen összezavar. Szerelmes belém, vagy csak játszik? De ha játszana, miért utazna értem ennyit? És Balázs… miért vonzódok hozzá ennyire?

Otthon egy rakás üzenet fogadott Dávidtól.

Hazugság volt az egész.

Ezt akartad hallani?

Igen, kitaláció.

Nincs semmilyen barátnő.

Csak érdekelt mit lépsz ha azt mondom, hogy van. Hogy kiderítsem mennyire szeretsz.

Szeretlek, Hanna.

Szerelmes vagyok beléd.

Hiányzol.

Nem akarlak elveszíteni.

Nem írtam vissza neki. Ehhez nem volt lelki erőm az előző másfél óra történései után. Nem tudom, hihetek-e neki. Undorító volt, amit tett. Képes volt velem elhitetni, hogy összejött valakivel. Tudta, hogy beleőrülök a hiányába, hogy elveszítettem, de nem volt pofája elmondani. Teljesen össze vagyok zavarodva. Nem tudom már, mit érzek iránta. Talán kap még egy esélyt, de bizonyítania kell. Viszont már rengeteg mindent megbocsátottam neki. Nem, nem jár egy újabb esély. Pár óra gondolkodás után válaszoltam neki.

Dávid. Nem. Ez mindennek a legalja. Gondold át az elmúlt két évet. Mindent megbocsátottam, elfogadtam, nem? Ha akkor nem kapcsoltál, hogy szeretlek, most se kapcsolj. Őszintén, szeretlek. De nem mehet így tovább. Legyél boldog a képzeletbeli barátnőddel. Szeressen ő. Szia.

Másnap reggelig 36 nem fogadott hívásom volt tőle. Egy részét kinyomtam, a másik részét hagytam, hadd csörögjön. Pár SMS-t is írt, amikre nem reagáltam. Részemről vége.

1. Minden ellenem

Megjöttem az első résszel, én úgy érzem, sokkal többet kihozhattam volna belőle, de azért remélem, pár embernek elnyeri a tetszését! ;) 

Augusztus 24-e van, ragyogóan süt a nap, nincs se meleg, se hideg, 30°C, amit minden ember szeret. Minden korosztály vidáman rohangál be a Dunába, apukák a kisgyerekeikkel, fiatal lányok, fiúk, idősebb nénik, bácsik ülnek a vízben, és nosztalgiáznak. Többen vannak, akik csak a napernyőjük alatt elterített törölközőjükön hevernek napszemüvegben, egy-egy koktél társaságában, naptejjel maguk mellett. Két óra elteltével az égbolt kékről rózsaszínre, narancssárgára vált, már csak néhány fiatal vesz körül, ám ők is csomagolni kezdenek. Egyedül maradtam a strandon.

Az elmúlt egy hetem a katasztrófával egyenlő. Mindenkit elvesztettem, akit szerettem, aki fontos volt, akire bármikor támaszkodni tudtam. A legjobb – és egyben egyetlen – barátnőm öt napja költözött el, városunktól kis híján 200 km-nyire. Az egyetlen kutyámat elvitte az idő múlása, tizenkét évet töltött velem, mindenhová együtt mentünk, három napja már a felhőkön szaladgál fájdalomérzet nélkül, boldogan. Talán ha meghalnék… újra együtt lehetnénk. A szerelmemmel, Bódi Dáviddal tegnap szakítottunk. Nagy volt köztünk a távolság – 230 km –, egy évet voltunk együtt, havonta egyszer találkoztunk, viszont ő a munkahelyén három hete megismert egy lányt, akivel már össze is jöttek. Még szeretem őt, mardos a hiánya, de fel kell fognom, hogy vége, nincs tovább.

Amíg mindenki más vidáman ugrált az ország folyamába, vagy csak napozott, én magamba fordulva ültem a parton, és csak néztem, ahogy a Nap eltűnik a horizonton túlra, ahogy a Duna centiről centire árad, majd apad kicsit. Mindenki eltűnt a partról, csak én maradtam. A Nap már narancssárgán világította be az eget, a szemközti sziget fái között bukott alá, én pedig beszélni kezdtem hozzá.

– Mondd, mi rosszat tettem? Miért veszítek el egy hét alatt mindenkit, aki az életemet jelentette? – nem kaptam választ, mire dühösen rugdosni kezdtem a homokot. – Válaszolj már, vagy Te is elhagysz? Persze, egy órán belül eltűnsz a látókörömből. Gondolhattam volna, még a Nap sem viseli el a társaságom, egy csődtömeg vagyok – mondtam lemondóan, jobb szememből kigördült egy könnycsepp, végigfolyt arcomon. Pár pillanat múlva már fejemet lábamra hajtva sírtam. Nem pityeregtem, sírtam. Senkim nem maradt. A szüleimben nem tudok megbízni, nem tudok barátkozni, senkim nincs.

Félórányi zokogás után ismeretlen hangot hallottam magam mögül. – Hé… szia – mély férfihang volt, úgy gondoltam, jobb, ha nem méltatom válaszra. Elkapott a félelem, egyre több hírt látok, miszerint idősödő férfiak erőszakoltak, öltek meg fiatal lányokat. – Tudok segíteni? – próbálkozott tovább.

– Menj el.

– Nem megyek, rossz lenne a lelkiismeretem, ha azt kellene olvasnom pár nap múlva az újságban, hogy fiatal lány lett öngyilkos, a Te személyleírásoddal.

– Menj már el! – ordítottam sírva. – Engem úgyis mindenki elhagy, nem gond – továbbra sem néztem rá. Hirtelen csönd támadt, gondoltam, elment. Hát ő is itt hagyott. Ekkor valaki megfogta hátulról a vállam. – Takarodj már innen, hát nem érted? Elviselhetetlen vagyok, senki nem bír a közelemben maradni, menj, mielőtt rájössz, hogy igazat mondtam.

– Sss, nyugalom. Én meghallgatlak, ha szeretnéd. Tudom, hogy ez segít. Ki kell magadból adni a problémáidat – majd kezét felém nyújtotta. – Csató Balázs – mutatkozott be.

– Hanna – mondtam én is a nevemet.

– Nos, Hanna. Akkor hát hadd halljam, mi oka, hogy egy ilyen szép, meleg nyári napon egyedül vagy itt?

– Reménytelen vagy. Nem előbb pofáztam, hogy engem mindenki elhagy? – estem neki az ismeretlen férfinek.

– Értem… – dehogy értette, látszott rajta a totális zűrzavar. – Hát, ha nem akarod elmondani, nem kell… Egy búfelejtő sört elfogadsz?

– Hogy a viharba ne?

Alig öt perc elteltével már egy Duna parti sörözőben ültünk, és bár ő is vett egy üveggel, éppen csak kortyolgatta, miközben engem mustrált a szemeivel. Szombat révén ahogy sötétedett, úgy hangosodott a zene, gyűlt a tömeg, javult a hangulat. Mármint a többieké, én továbbra is a pultot támasztva kortyoltam nagyokat a sörömből, Balázs pedig ugyanúgy ült mellettem, és figyelt. Idővel megjelentek a boldog, fiatal szerelmespárok, mindenki ölelkezett, csókolózott, én kiborultam. Belöktem az üres üveget a pult mögé, ahol apró szilánkokra hullott szét, majd kiviharzottam az udvar egy csöndesebb, sötétebb részébe, ahol leültem egy asztalhoz, ráborultam, és ismételten zokogásba kezdtem. Balázs utánam rohant.

– Az ég szerelmére, te lány, mondd már el, hogy mi a fene bajod van! – támadt le. Elmeséltem neki mindent, a lehető legnagyobb részletességgel. Elmondtam, mi okból költöznek el a barátnőmék, elmondtam, mit jelentett nekem a kutyám társasága, és a kapcsolatomat is Dáviddal. Ő végig csendben hallgatott, nem kérdezett közbe, csak hagyta, hogy én beszéljek, hogy kiöntsem a szívem és lelkem fájdalmait. Miután végeztem – röpke fél óra lehetett –, átkarolt, de nem nyilvánított részvétet, nem kezdett el sajnálkozni, amit nagyra értékeltem, nem volt szükségem az együttérzésre, de jól esett, hogy meghallgatott.

– Köszönöm, hogy elmondtad. Jobb már?

– Igen, határozottan. Kösz, hogy kisírhattam magam neked.

– Hol laksz? Hazaviszlek. Van autóm – ajánlkozott.

– Igazán nem szükséges. Van nyaralónk itt, a fürdőn. Csak két utcára van innen.

– Azért csak hazakísérnélek, nem szeretném, hogy bármi bajod essen. Felelősnek érzem magam, ha már így rád találtam a parton, nem hagylak egyedül. A szüleid is itt vannak? – kérdezte.

– Igen, itt töltjük a hétvégét. Holnap indulunk haza, vissza a monoton hétköznapokhoz.

Közben odaértünk a nyári lakunkhoz, a kapu előtt megálltunk, az emeleten égett a villany, anyuék valószínűleg várnak. Úgy tudják, hogy az osztálytársaimmal voltam egész nap, a parton. Hát, a „parton” része azért stimmel…

– Akkor hát… viszlát, és tényleg nagyon hálás vagyok, hogy meghallgattál. Szükségem volt erre, hogy valakinek elmondhassam minden gondom-bajom. Örökké hálás leszek ezért.

– Ugyan, semmiség – csak most figyeltem meg alaposabban a férfit. Arca borostás, sűrű sötétbarna haja volt, az a típusú, amibe jó beletúrni. Szemei nagyok, mélybarnák. 180 centi lehet, tőlem nem sokkal magasabb. Laza, fehér ingben van, és hosszú, fekete farmerban. Elegáns, bár nem éppen strandra illő öltözék. Nyáron meg főleg nem. Visszatértem a szeméhez, elvesztem benne, a szomszéd kutya csaholása térített magamhoz. Vörös arccal hajtottam le a fejem, ő pedig államnál fogva felemelte. – Nagyon szép lány vagy, a mosolygás sokkal jobban áll, mint az az arcod, amit a parton mutattál. Dávid meg egy állat, ha helyetted egy három hete ismert lányt választ. Tőle sokkal jobbat érdemelsz.

Újra a szemébe néztem, és talán az alkohol, vagy a törődés váltott ki belőlem ilyen érzéseket, ajkamat ajkaira tapasztottam, és megcsókoltam. Óvatosan, gyengéden visszacsókolt, talán tíz másodpercig tarthatott, majd gyorsan elhúzódtam tőle. – Basszus, bocs. Izé… azt hiszem, mennem kell – néztem fel az emeltre –, anyámék már várnak. Amúgy… hány éves vagy?

– 30. És te?

– 17… Akkor hát… szia – azzal vissza sem nézve rá benyitottam a kapun, felrohantam a lépcsőkön, berontottam a szobába, és ahogy számítottam rá, anya a fotelen gubbasztva kérdő pillantásokat lövellt felém.

– Örülök, hogy hajnali egy körül hazatalált, ifjú hölgy. Esetleg lenne szíves megosztani velem, hogy merre járt?

– Mondtam, hogy osztálytársakkal leszek lent a parton, nem emlékszel? Megyek, lefekszem, kifárasztott a víz – hazudtam.

Ő harminc. Én tizenhét. Az tizenhárom év különbség. Dávid huszonkettő volt. Mindig is jobban vonzódtam az idősebb férfiakhoz. És az a csók… tapasztalt. Nagyon, nagyon tapasztalt. Viszont én holnap itt hagyom a Dunát, a partot, és hazatérek. Hosszú forgolódás után, talán hajnali kettő körül aludhattam el, és reggel nyolckor már keltem is. Azaz keltettek…

Apuék már korán reggel fent voltak, összepakoltak mindent, amit hazavittünk, már csak arra vártak, hogy én is magamhoz térjek a kevés alvás után. A napokban szinte szemhunyásnyit sem aludtam, úgy érzem, már kijárna egy kiadós alvás.

Eszembe jutott Balázs, és a tegnap este. Nem volt egy megható búcsú, lehet, sőt, mi több, valószínű, hogy soha többé nem látom már. Kilenc órakor beültünk az autóba, és tízre haza is értünk. Otthon az első dolgom a facebook felkeresése volt, ahová beírtam a „Csató Balázs” nevet. Rengeteg találatot dobott ki, de az összeset kép nélkül, vagy olyan képpel, amin anime-karakter van, vagy épp az illető, csak nagyon távol. Volt köztük munkanélküli, mentős, tanár, orvos, gépész, és programozó is. Tippem sem volt, melyikük lehet – ha egyáltalán egyikük – az én általam keresett Balázs. Ó, Mark Zuckerberg, hogy csapna beléd a…, miért nem lehet úgy rákeresni emberekre, hogy azt adom meg, mi volt rajta, hol és mikor láttam? Hatalmas előrelépés lenne!

Épp a jobb fenti kis „x”-re kattintottam volna, mikor felugrott egy chat-ablak. Flóra volt az, a barátnőm, aki elköltözött.

Na, szia! Mizujs arrafelé? Itt minden okés, nagyon jó az új ház, sokkal modernebb, mint az előző. Már most imádom, csak nagyon hiányzik a társaságod… Dáviddal beszéltél az óta?

Sziaa! Á, tegnap kiültem kicsit a partra, hullajtottam „pár” könnyet érted, Dávidért, és Jumy haláláért. Képzeld, odatévedt valami 30 éves jóképű pasi, én barom meg megcsókoltam, mikor hazakísért… Dávid pedig próbálkozik, hívogat, SMS-t ír, de én azt vallom, hogy ha egyszerre két embert szeret, válassza a másodikat, mert ha az elsőt igazán szerette volna, nem szeretett volna bele a másodikba… nem akarok vele beszélni, fájna, hogy másba szerelmes.

Megbeszéltük még az alapvető dolgokat, amiket szerintem minden lány megbeszél a barátnőjével – Dávid egy idióta, akiről nem tudok lemondani, Balázs biztos egy gyökérnek tart, amiért ismeretlenül megcsókoltam, Jumy pótolhatatlan, az új ház egy kacsalábon forgó palota, de a szomszédok bunkók.

A nap további részében csak az elsötétített szobámban feküdtem az ágyamon, és kavarogtak a fejemben a gondolatok. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy már soha nem fogom hallani a kutyám csaholását, soha nem fog örömmel rohanni elém, miután hazaértem az iskolából. Flóra elköltözött, nincs egy barátnőm se, nem értek az emberekhez, nem tudok bízni. Képek villantak fel előttem, ahogy Dávid az új kis macáját csókolgatja, és boldogok. Én meg egy önző dög vagyok, amiért nem örülök, hogy a fiú, akit szeretek, boldog. Aztán kis időre Balázs is helyet kap a gondolataim között. Harminc éves. Nagy valószínűséggel családja van. Felesége, gyereke, én meg csak úgy megcsókoltam egy tőlem tizenhárom évvel idősebb férfit. Biztos egy idióta kis ribancnak tart. Hamarosan kezdődik az iskola is, és nekem egyedül kell megvennem a füzeteket. Nem lesz velem ott senki, akivel megjegyzéseket tehetnénk az 1000 forint körüli füzetekre, amik vékonyak, és a mintáért kérnek el ennyit, akivel együtt nevethetnék a viccesebbnél viccesebb képeken. Az iskolában nincsenek barátaim, szünetekben egyedül vagyok, nincs padtársam. Nem akarok oda visszamenni, semmi áron.

Kapunyitás

Köszöntök minden kedves blogomratévedő embert, állatot, növényt, egyszóval mindenkit. Hát, meg kell mondjam, nyitó-bekezdés írásban világéletemben gyengélkedtem, azért mégis megpróbálkozom vele...

Tehát, amit tudni kell rólam, hogy több blogom volt már, szinte minden kategóriában (fantasy, disztópia, szimpla hétköznapok, stb), viszont mindet befejeztem, mert nem volt ihlet, kedv, motiváció. Most vagyok először (jó, őszinte leszek, nem, nem először, körülbelül 10 éves lehettem, mikor volt egy felettébb színvonalas blogom itt) blogspoton, ennek köszönhető, hogy egy alap sablon van fent, amin semmit nem változtattam, idő kell, míg kitapasztalom a dolgokat, de úgy érzem, jól haladok, tekintve, hogy fél napja regisztráltam be.

A történetről különösebben nem szólnék semmit, a jövő héten érkezik az első fejezet, addig is türelem! :)

Anzix