Sziasztok! Itt a második rész, ami eleinte teljesen másképp fogant meg a fejemben. Aztán csak jöttek a szavak, szinte magától pötyögték be a sorokat az ujjaim. Bár az én ízlésemnek túl sok benne a dráma, ilyen rész is kell, hogy legyen.
Az idő múlása nem állítható meg. Párnapos semmittevésemből a
tudat ébreszt fel: most már nem húzhatom tovább a füzetvásárlást.
Tavaly megfogadtam magamnak, hogy az idén DIY-technikával dekorálom
ki az egyszerű, kék spiráljaimat. Időközben viszont rájöttem,
mindenki jobban jár, ha inkább megveszem a mintásokat. Jogos a
kérdés, miért nem érem be egyszerűvel? Hát azért, mert több
kedvem van írni bele, tanulni belőle, ha tetszik a külseje, csak
ne lennének olyan drágák… de a szükség nagy úr, így dacolva
a költségekkel buszra ültem, és berobogtam a városba.
A fejemet úgy kapkodtam balról-jobbra, mint egy óvodás kisgyerek,
aki elveszett az édesanyjától, és keresi. Csak én Balázst
keresem, nem anyámat…
Írószerről írószerre jártam, de nehezen tudtam kiválasztani 11
füzetet. Vagy túl drágák, vagy nem spirál… Flórával mindig
könnyebb volt vásárolni, egyedül döntésképtelen vagyok. Végül
öt írószerben jártam, és sikerült összeszedegetnem a kellő
füzetmennyiségtől kettővel többet, hátha lesz olyan tantárgyam
is, amiről nem tudok. Javarészt sikerült megvalósítanom az
elképzeléseimet, van a füzetek közt gyümölcsös, állatos,
virágos, városos. És mind spirál. Mind. Hatalmas gratuláció jár
nekem ezért, ugyanis eddig minden évben beleszerettem néhány
sima, tűzött füzetbe, amit aztán két hét után meg is bántam –
könnyebben szamárfülesednek, gyűrődnek, szétszakadnak a lapok.
És ha röpit írunk, csak a közepéről téphetek ki, ha meg már
elhagytam a középső két oldalt, kunyerálhatok mástól. Amit nem
szeretek. Mert egy antiszociális barom vagyok, aki képtelen bízni
az emberekben.
Mivel maradt még némi pénzem, és volt két órám a buszomig, úgy
döntöttem, benézek egy-két üzletbe még, táskabeszerzés
címszóval. Kilencedikben egy vajszínű tüskés táskám volt,
közel három hónapig, mikor aztán elkezdtek lepotyogni a tüskék,
a vajszín szürkére váltott, és a mosás sem segített rajta.
Kénytelen voltam év végéig visszatérni a szimpla lila-fekete
oldaltáskámhoz, amit általános utolsó két évében hordtam.
Idén viszont előrelátó leszek (azaz inkább próbálok az lenni),
és nagyobb táskát veszek, minden olyan dekorációtól menteset,
ami egyszer leeshetne róla. A sokadik üzletben találtam rá álmaim
táskájára, ami már-már megszólított, szinte hallottam, ahogy
kérlel, őt vegyem le a polcról, örökké hű szolgám akar lenni,
és hordani a többtonnányi tankönyvemet. Nem lehet visszautasítani
egy ilyen ajánlatot, minden szempontból tökéletesnek bizonyult –
semmi nem tudott róla leesni, nőies, fekete, tehát ebből adódóan
nem koszolódik észrevehetően, és nagy. Ettől több elvárásom
nincs egy táskával szemben.
– Táskát kérsz? – kérdezte az eladó. Én sem vagyok egy
észlény, de épp most vettem egy táskát. Komolyan, mennyire
néznének idiótának az utcán, ha a táskámat egy táskában
vinném?
– Öhm, nem gondolom, hogy szükség lenne rá – néztem rá a
szerzeményemre a pulton. – Mintha ebben a percben vettem volna
egy táskát… – megjegyzésemre kaptam egy lenéző tekintetet,
majd inkább eltűntem a helyszínről. Jobbnak láttam, ha nem
maradok tovább a nő társaságában, a végén még rám vetette
volna magát.
Ahogy találtam egy szabad padot – természetesen emberektől távol
– leültem, és a vásárolt füzeteimet belepakoltam, így nem
nézett ki olyan idiótán, ki volt tömve.
Épp időben értem a buszmegállóba, tíz perc volt az indulásig,
de a szerdai napokon rengeteg – főleg idősebb – ember van ezen
a járaton, köszönhetően annak, hogy piacnap van. Rengeteg
„hasznos” dolgot megtudhatok így – például, hogy a paprika
nagyon drága lett, a cseresznye kukacos, a dinnye száraz, viszont a
burgonyának lejjebb ment az ára. Ó, és persze azt is, hogy ki mit
főz aznap. Indulás előtt öt perccel jelent meg a sofőr, aki
rögtön kinyitotta az ajtókat, és egy „Tessék!” felkiáltással
jelezte, hogy lehet felszállni.
– Kicsikém – szólított meg egy nyolcvan és a halál közötti
asszony. – Nagyon fájnak a lábaim, öreg vagyok én már…
Tudod, mikor én olyan idős voltam, mint te, mindig magam elé
engedtem az idősebbeket és az állapotos nőket – panaszkodott.
Hm, érdekes. A nyakamat tenném rá, hogy fél órája ugyanezt a
nőt láttam sietősen sétálni a megálló felé.
– Persze – szemeimet égnek emeltem. – Menjen csak, nyugodtan –
meg sem köszönte. Mielőtt arrébb állhattam volna, ellökött, és
megkaptam a mindenki számára jól ismert „Ezek a mai fiatalok,
semmi tisztelet nincs bennük az idősek felé!” mondatot. Pár
tolakodó öreg után én is feljutottam. Ismertem a sofőrt, régen
egy településen laktunk vele, ám ő elköltözött.
– Heló – köszöntem. – A szokásos lesz, diákjegy – közben
már nyújtottam át neki az aprót.
– Figyelj, Hanna. Tudom, hogy ismerjük egymást, és haverok
vagyunk, de… – nézett rám kétségbeesetten – ez nem elég.
350 a jegy, és ez csak 150.
A francba. Idióta, idióta, idióta vagy, Hanna! Hát persze, a
táska… Gratulálok, ügyes vagy.
– Ne mááár, Laci! Tudod, hogy soha nem bliccelek, és hűséges
utas vagyok! – néztem rá könyörgő szemekkel, hátha veszi a
célzást, hogy kipótolhatná, de nem. – Nem pótolnád ki? Most
az egyszer. Légy szíves – közben mögöttem a tömeg egyre
hangosabban zúgolódott, kiabáltak, beszólogattak, hogy siessek
már, öt perce el kellett volna indulnunk, és ők sietnek haza
főzni.
– Nem tehetem. Ismered őket – nézett az idősebb korosztály
felé, akinek zöme odavalósi volt, ahová én. – Te sem akarod,
hogy kombináljanak, hidd el nekem. Két óra múlva visszajövök,
akkor adok rá pénzt. Addig itt várj. Rendben?
– Van más választásom? – azzal hátat fordítottam neki,
kiverekedtem magam a tömegen keresztül, megszégyenülve, amiért
nem volt nálam elég pénz, és csak ültem egy padon, fél órája,
órája, és minden érkező busz hangjára felkaptam a fejem –
reménykedtem, hogy Laci jött. De nem.
Helyette viszont más ismerős arcot fedeztem fel leszállni a
buszról. Ahogy leszállt, beletúrt a hajába, napszemüvegét a
feje tetejére tette, nyújtózkodott egyet, majd idegesen nézett
körbe. Pár pillanat után felém vette az irányt. Dávid.
– Szia, kicsim – próbált két puszival, és egy öleléssel
üdvözölni, én viszont ridegen fogadtam. Hagytam, hogy átöleljen,
hogy adjon két puszit, de nem viszonoztam. Meglepődve húzódott el
tőlem. – Mi a baj, Hanna?
– Menj el innen, Dávid. Nem teheted meg, hogy csak úgy ideutazz
előzetes egyeztetés nélkül, és felbolygasd az életem. Egyébként
is, honnan tudtad, hogy itt vagyok? Mit keresel itt? Csak nem
szakítottál a kis ribancoddal?
– Hanna, ne csináld ezt velem – kérlelt.
– Mit, Dávid? Mit ne csináljak? Ne küldjelek el? Miért, ki vagy
te nekem, hogy nem küldhetlek el? – értetlenkedve kérdeztem.
– Gondolkozz már, könyörgöm. Kétszáz kilométer. Három és
fél óra buszozás. Itt vagyok nálad. És vajon miért? Mert
hiányzol. Szeretlek, Hanna.
– Szeretlek… micsoda üres, jelentéktelen szó a te szádból –
mondtam érzés nélkül, bár legbelül tudtam, hogy szeretem még
őt. Legbelül – bár magamnak is féltem beismerni – majd
kiugrottam a bőrömből, hogy ide jött. Viszont nem akarok második
lenni, nem akarok az lenni, akivel megcsalja a barátnőjét. Vagy az
első és egyetlen legyek, vagy senki.
– Baszd már meg, Hanna! – szaladt ki a száján a káromkodás,
majd megfogta a vállam, és picit megrázott. – Ha nem
szeretnélek, itt lennék? Fizettem volna ezreket azért, hogy ez a
redvás busz három és fél óra alatt ideszállítson hozzád?
Azért, hogy lássalak? – kiabált.
– Dávid. Menj. Menj vissza, a barátnődhöz. Nem játszhatsz
senki érzéseivel – ekkor szerencsémre épp felbukkant Laci. –
Á, Laci, végre! Már azt hittem, soha nem érsz vissza.
– Mondtam, hogy két óra. Pontos voltam, egy percet nem késtem –
kezembe nyomta a hiányzó kétszáz forintot. – Tessék.
– Köszönöm – azzal otthagyott, kellett mennie a következő
járatra.
– Ez meg mi volt? Buszsofőrökkel vigasztalódsz?
– Dávid, menj már el! Már semmi közünk egymáshoz. Ott van
tőled pár kilométerre a barátnőd, aki szerelmes beléd, és te
is belé. Nem utazhatsz le csak úgy az exedhez, ha kedved van. Nem
mondhatod másnak azt, hogy szereted. Csak a szüleidnek, és neki.
– Minket egymásnak teremtett a sors. Nem tudok nélküled élni.
Hiányzol, minden másodpercben, mikor nem látlak, nem beszélek
veled. Kérlek, Hanna, legyen minden úgy, mint régen – mélyen a
szemembe nézett, számra tapasztotta száját, csókolni próbált,
ám – meglepődésére – nem csókoltam vissza. Elhúzódtam
tőle, és megajándékoztam egy határozott jobbkéz-tenyérrel. A
következő pillanatban Balázs bukkant fel a semmiből.
– Ó, minden bizonnyal te leszel az a pióca. Bocs, hogy így
ismeretlenül belepofázok, de úgy vettem észre, hogy ez a lány
nem kér belőled – felém fordult. – Vagy rosszul gondolom?
Nem tudtam válaszolni a kérdésére, fél óra leforgása alatt két
olyan férfi is felbukkant, akire nem számítottam.
– Öhm, nekem mennem kell, öt perc múlva indul a buszom –
igyekeztem nem Balázs szemébe nézni, és elsiettem. Uralkodnom
kellett magamon, hogy ne nézzek vissza, vajon figyelik-e, ahogy
otthagyom őket.
Egész hazaúton rengeteg kérdés bombázta az agyamat – mit
érezhet Dávid? Miért jött el ide? Miért nem tud választani?
Miért csak játszik? Hogy bukkant fel Balázs pont most? És a
legfontosabb… miért voltam megint gyáva, és miért nem beszéltem
vele? Szerethetem mindkettőjüket? Undorító volt, amit Dávid
tett, mégis imponál, hogy képes volt csak miattam kétszáz
kilométert utazni. Teljesen összezavar. Szerelmes belém, vagy csak
játszik? De ha játszana, miért utazna értem ennyit? És Balázs…
miért vonzódok hozzá ennyire?
Otthon egy rakás üzenet fogadott Dávidtól.
Hazugság volt az egész.
Ezt akartad hallani?
Igen, kitaláció.
Nincs semmilyen barátnő.
Csak érdekelt mit lépsz ha azt mondom, hogy van. Hogy kiderítsem
mennyire szeretsz.
Szeretlek, Hanna.
Szerelmes vagyok beléd.
Hiányzol.
Nem akarlak elveszíteni.
Nem írtam vissza neki. Ehhez nem volt lelki erőm az előző másfél
óra történései után. Nem tudom, hihetek-e neki. Undorító volt,
amit tett. Képes volt velem elhitetni, hogy összejött valakivel.
Tudta, hogy beleőrülök a hiányába, hogy elveszítettem, de nem
volt pofája elmondani. Teljesen össze vagyok zavarodva. Nem tudom
már, mit érzek iránta. Talán kap még egy esélyt, de
bizonyítania kell. Viszont már rengeteg mindent megbocsátottam
neki. Nem, nem jár egy újabb esély. Pár óra gondolkodás után
válaszoltam neki.
Dávid. Nem. Ez mindennek a legalja. Gondold át az elmúlt két
évet. Mindent megbocsátottam, elfogadtam, nem? Ha akkor nem
kapcsoltál, hogy szeretlek, most se kapcsolj. Őszintén, szeretlek.
De nem mehet így tovább. Legyél boldog a képzeletbeli
barátnőddel. Szeressen ő. Szia.
Másnap
reggelig 36 nem fogadott hívásom volt tőle. Egy részét
kinyomtam, a másik részét hagytam, hadd csörögjön. Pár SMS-t
is írt, amikre nem reagáltam. Részemről vége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése