2. Váratlan találkozások

 Sziasztok! Itt a második rész, ami eleinte teljesen másképp fogant meg a fejemben. Aztán csak jöttek a szavak, szinte magától pötyögték be a sorokat az ujjaim. Bár az én ízlésemnek túl sok benne a dráma, ilyen rész is kell, hogy legyen.

Az idő múlása nem állítható meg. Párnapos semmittevésemből a tudat ébreszt fel: most már nem húzhatom tovább a füzetvásárlást. Tavaly megfogadtam magamnak, hogy az idén DIY-technikával dekorálom ki az egyszerű, kék spiráljaimat. Időközben viszont rájöttem, mindenki jobban jár, ha inkább megveszem a mintásokat. Jogos a kérdés, miért nem érem be egyszerűvel? Hát azért, mert több kedvem van írni bele, tanulni belőle, ha tetszik a külseje, csak ne lennének olyan drágák… de a szükség nagy úr, így dacolva a költségekkel buszra ültem, és berobogtam a városba.

A fejemet úgy kapkodtam balról-jobbra, mint egy óvodás kisgyerek, aki elveszett az édesanyjától, és keresi. Csak én Balázst keresem, nem anyámat…

Írószerről írószerre jártam, de nehezen tudtam kiválasztani 11 füzetet. Vagy túl drágák, vagy nem spirál… Flórával mindig könnyebb volt vásárolni, egyedül döntésképtelen vagyok. Végül öt írószerben jártam, és sikerült összeszedegetnem a kellő füzetmennyiségtől kettővel többet, hátha lesz olyan tantárgyam is, amiről nem tudok. Javarészt sikerült megvalósítanom az elképzeléseimet, van a füzetek közt gyümölcsös, állatos, virágos, városos. És mind spirál. Mind. Hatalmas gratuláció jár nekem ezért, ugyanis eddig minden évben beleszerettem néhány sima, tűzött füzetbe, amit aztán két hét után meg is bántam – könnyebben szamárfülesednek, gyűrődnek, szétszakadnak a lapok. És ha röpit írunk, csak a közepéről téphetek ki, ha meg már elhagytam a középső két oldalt, kunyerálhatok mástól. Amit nem szeretek. Mert egy antiszociális barom vagyok, aki képtelen bízni az emberekben.

Mivel maradt még némi pénzem, és volt két órám a buszomig, úgy döntöttem, benézek egy-két üzletbe még, táskabeszerzés címszóval. Kilencedikben egy vajszínű tüskés táskám volt, közel három hónapig, mikor aztán elkezdtek lepotyogni a tüskék, a vajszín szürkére váltott, és a mosás sem segített rajta. Kénytelen voltam év végéig visszatérni a szimpla lila-fekete oldaltáskámhoz, amit általános utolsó két évében hordtam. Idén viszont előrelátó leszek (azaz inkább próbálok az lenni), és nagyobb táskát veszek, minden olyan dekorációtól menteset, ami egyszer leeshetne róla. A sokadik üzletben találtam rá álmaim táskájára, ami már-már megszólított, szinte hallottam, ahogy kérlel, őt vegyem le a polcról, örökké hű szolgám akar lenni, és hordani a többtonnányi tankönyvemet. Nem lehet visszautasítani egy ilyen ajánlatot, minden szempontból tökéletesnek bizonyult – semmi nem tudott róla leesni, nőies, fekete, tehát ebből adódóan nem koszolódik észrevehetően, és nagy. Ettől több elvárásom nincs egy táskával szemben.

– Táskát kérsz? – kérdezte az eladó. Én sem vagyok egy észlény, de épp most vettem egy táskát. Komolyan, mennyire néznének idiótának az utcán, ha a táskámat egy táskában vinném?

– Öhm, nem gondolom, hogy szükség lenne rá – néztem rá a szerzeményemre a pulton. – Mintha ebben a percben vettem volna egy táskát… – megjegyzésemre kaptam egy lenéző tekintetet, majd inkább eltűntem a helyszínről. Jobbnak láttam, ha nem maradok tovább a nő társaságában, a végén még rám vetette volna magát.

Ahogy találtam egy szabad padot – természetesen emberektől távol – leültem, és a vásárolt füzeteimet belepakoltam, így nem nézett ki olyan idiótán, ki volt tömve.

Épp időben értem a buszmegállóba, tíz perc volt az indulásig, de a szerdai napokon rengeteg – főleg idősebb – ember van ezen a járaton, köszönhetően annak, hogy piacnap van. Rengeteg „hasznos” dolgot megtudhatok így – például, hogy a paprika nagyon drága lett, a cseresznye kukacos, a dinnye száraz, viszont a burgonyának lejjebb ment az ára. Ó, és persze azt is, hogy ki mit főz aznap. Indulás előtt öt perccel jelent meg a sofőr, aki rögtön kinyitotta az ajtókat, és egy „Tessék!” felkiáltással jelezte, hogy lehet felszállni.

– Kicsikém – szólított meg egy nyolcvan és a halál közötti asszony. – Nagyon fájnak a lábaim, öreg vagyok én már… Tudod, mikor én olyan idős voltam, mint te, mindig magam elé engedtem az idősebbeket és az állapotos nőket – panaszkodott. Hm, érdekes. A nyakamat tenném rá, hogy fél órája ugyanezt a nőt láttam sietősen sétálni a megálló felé.

– Persze – szemeimet égnek emeltem. – Menjen csak, nyugodtan – meg sem köszönte. Mielőtt arrébb állhattam volna, ellökött, és megkaptam a mindenki számára jól ismert „Ezek a mai fiatalok, semmi tisztelet nincs bennük az idősek felé!” mondatot. Pár tolakodó öreg után én is feljutottam. Ismertem a sofőrt, régen egy településen laktunk vele, ám ő elköltözött.

– Heló – köszöntem. – A szokásos lesz, diákjegy – közben már nyújtottam át neki az aprót.

– Figyelj, Hanna. Tudom, hogy ismerjük egymást, és haverok vagyunk, de… – nézett rám kétségbeesetten – ez nem elég. 350 a jegy, és ez csak 150.

A francba. Idióta, idióta, idióta vagy, Hanna! Hát persze, a táska… Gratulálok, ügyes vagy.

– Ne mááár, Laci! Tudod, hogy soha nem bliccelek, és hűséges utas vagyok! – néztem rá könyörgő szemekkel, hátha veszi a célzást, hogy kipótolhatná, de nem. – Nem pótolnád ki? Most az egyszer. Légy szíves – közben mögöttem a tömeg egyre hangosabban zúgolódott, kiabáltak, beszólogattak, hogy siessek már, öt perce el kellett volna indulnunk, és ők sietnek haza főzni.

– Nem tehetem. Ismered őket – nézett az idősebb korosztály felé, akinek zöme odavalósi volt, ahová én. – Te sem akarod, hogy kombináljanak, hidd el nekem. Két óra múlva visszajövök, akkor adok rá pénzt. Addig itt várj. Rendben?

– Van más választásom? – azzal hátat fordítottam neki, kiverekedtem magam a tömegen keresztül, megszégyenülve, amiért nem volt nálam elég pénz, és csak ültem egy padon, fél órája, órája, és minden érkező busz hangjára felkaptam a fejem – reménykedtem, hogy Laci jött. De nem.

Helyette viszont más ismerős arcot fedeztem fel leszállni a buszról. Ahogy leszállt, beletúrt a hajába, napszemüvegét a feje tetejére tette, nyújtózkodott egyet, majd idegesen nézett körbe. Pár pillanat után felém vette az irányt. Dávid.

– Szia, kicsim – próbált két puszival, és egy öleléssel üdvözölni, én viszont ridegen fogadtam. Hagytam, hogy átöleljen, hogy adjon két puszit, de nem viszonoztam. Meglepődve húzódott el tőlem. – Mi a baj, Hanna?

– Menj el innen, Dávid. Nem teheted meg, hogy csak úgy ideutazz előzetes egyeztetés nélkül, és felbolygasd az életem. Egyébként is, honnan tudtad, hogy itt vagyok? Mit keresel itt? Csak nem szakítottál a kis ribancoddal?

– Hanna, ne csináld ezt velem – kérlelt.

– Mit, Dávid? Mit ne csináljak? Ne küldjelek el? Miért, ki vagy te nekem, hogy nem küldhetlek el? – értetlenkedve kérdeztem.

– Gondolkozz már, könyörgöm. Kétszáz kilométer. Három és fél óra buszozás. Itt vagyok nálad. És vajon miért? Mert hiányzol. Szeretlek, Hanna.

– Szeretlek… micsoda üres, jelentéktelen szó a te szádból – mondtam érzés nélkül, bár legbelül tudtam, hogy szeretem még őt. Legbelül – bár magamnak is féltem beismerni – majd kiugrottam a bőrömből, hogy ide jött. Viszont nem akarok második lenni, nem akarok az lenni, akivel megcsalja a barátnőjét. Vagy az első és egyetlen legyek, vagy senki.

– Baszd már meg, Hanna! – szaladt ki a száján a káromkodás, majd megfogta a vállam, és picit megrázott. – Ha nem szeretnélek, itt lennék? Fizettem volna ezreket azért, hogy ez a redvás busz három és fél óra alatt ideszállítson hozzád? Azért, hogy lássalak? – kiabált.

– Dávid. Menj. Menj vissza, a barátnődhöz. Nem játszhatsz senki érzéseivel – ekkor szerencsémre épp felbukkant Laci. – Á, Laci, végre! Már azt hittem, soha nem érsz vissza.

– Mondtam, hogy két óra. Pontos voltam, egy percet nem késtem – kezembe nyomta a hiányzó kétszáz forintot. – Tessék.

– Köszönöm – azzal otthagyott, kellett mennie a következő járatra.

– Ez meg mi volt? Buszsofőrökkel vigasztalódsz?

– Dávid, menj már el! Már semmi közünk egymáshoz. Ott van tőled pár kilométerre a barátnőd, aki szerelmes beléd, és te is belé. Nem utazhatsz le csak úgy az exedhez, ha kedved van. Nem mondhatod másnak azt, hogy szereted. Csak a szüleidnek, és neki.

– Minket egymásnak teremtett a sors. Nem tudok nélküled élni. Hiányzol, minden másodpercben, mikor nem látlak, nem beszélek veled. Kérlek, Hanna, legyen minden úgy, mint régen – mélyen a szemembe nézett, számra tapasztotta száját, csókolni próbált, ám – meglepődésére – nem csókoltam vissza. Elhúzódtam tőle, és megajándékoztam egy határozott jobbkéz-tenyérrel. A következő pillanatban Balázs bukkant fel a semmiből.

– Ó, minden bizonnyal te leszel az a pióca. Bocs, hogy így ismeretlenül belepofázok, de úgy vettem észre, hogy ez a lány nem kér belőled – felém fordult. – Vagy rosszul gondolom?

Nem tudtam válaszolni a kérdésére, fél óra leforgása alatt két olyan férfi is felbukkant, akire nem számítottam.

– Öhm, nekem mennem kell, öt perc múlva indul a buszom – igyekeztem nem Balázs szemébe nézni, és elsiettem. Uralkodnom kellett magamon, hogy ne nézzek vissza, vajon figyelik-e, ahogy otthagyom őket.

Egész hazaúton rengeteg kérdés bombázta az agyamat – mit érezhet Dávid? Miért jött el ide? Miért nem tud választani? Miért csak játszik? Hogy bukkant fel Balázs pont most? És a legfontosabb… miért voltam megint gyáva, és miért nem beszéltem vele? Szerethetem mindkettőjüket? Undorító volt, amit Dávid tett, mégis imponál, hogy képes volt csak miattam kétszáz kilométert utazni. Teljesen összezavar. Szerelmes belém, vagy csak játszik? De ha játszana, miért utazna értem ennyit? És Balázs… miért vonzódok hozzá ennyire?

Otthon egy rakás üzenet fogadott Dávidtól.

Hazugság volt az egész.

Ezt akartad hallani?

Igen, kitaláció.

Nincs semmilyen barátnő.

Csak érdekelt mit lépsz ha azt mondom, hogy van. Hogy kiderítsem mennyire szeretsz.

Szeretlek, Hanna.

Szerelmes vagyok beléd.

Hiányzol.

Nem akarlak elveszíteni.

Nem írtam vissza neki. Ehhez nem volt lelki erőm az előző másfél óra történései után. Nem tudom, hihetek-e neki. Undorító volt, amit tett. Képes volt velem elhitetni, hogy összejött valakivel. Tudta, hogy beleőrülök a hiányába, hogy elveszítettem, de nem volt pofája elmondani. Teljesen össze vagyok zavarodva. Nem tudom már, mit érzek iránta. Talán kap még egy esélyt, de bizonyítania kell. Viszont már rengeteg mindent megbocsátottam neki. Nem, nem jár egy újabb esély. Pár óra gondolkodás után válaszoltam neki.

Dávid. Nem. Ez mindennek a legalja. Gondold át az elmúlt két évet. Mindent megbocsátottam, elfogadtam, nem? Ha akkor nem kapcsoltál, hogy szeretlek, most se kapcsolj. Őszintén, szeretlek. De nem mehet így tovább. Legyél boldog a képzeletbeli barátnőddel. Szeressen ő. Szia.

Másnap reggelig 36 nem fogadott hívásom volt tőle. Egy részét kinyomtam, a másik részét hagytam, hadd csörögjön. Pár SMS-t is írt, amikre nem reagáltam. Részemről vége.

1. Minden ellenem

Megjöttem az első résszel, én úgy érzem, sokkal többet kihozhattam volna belőle, de azért remélem, pár embernek elnyeri a tetszését! ;) 

Augusztus 24-e van, ragyogóan süt a nap, nincs se meleg, se hideg, 30°C, amit minden ember szeret. Minden korosztály vidáman rohangál be a Dunába, apukák a kisgyerekeikkel, fiatal lányok, fiúk, idősebb nénik, bácsik ülnek a vízben, és nosztalgiáznak. Többen vannak, akik csak a napernyőjük alatt elterített törölközőjükön hevernek napszemüvegben, egy-egy koktél társaságában, naptejjel maguk mellett. Két óra elteltével az égbolt kékről rózsaszínre, narancssárgára vált, már csak néhány fiatal vesz körül, ám ők is csomagolni kezdenek. Egyedül maradtam a strandon.

Az elmúlt egy hetem a katasztrófával egyenlő. Mindenkit elvesztettem, akit szerettem, aki fontos volt, akire bármikor támaszkodni tudtam. A legjobb – és egyben egyetlen – barátnőm öt napja költözött el, városunktól kis híján 200 km-nyire. Az egyetlen kutyámat elvitte az idő múlása, tizenkét évet töltött velem, mindenhová együtt mentünk, három napja már a felhőkön szaladgál fájdalomérzet nélkül, boldogan. Talán ha meghalnék… újra együtt lehetnénk. A szerelmemmel, Bódi Dáviddal tegnap szakítottunk. Nagy volt köztünk a távolság – 230 km –, egy évet voltunk együtt, havonta egyszer találkoztunk, viszont ő a munkahelyén három hete megismert egy lányt, akivel már össze is jöttek. Még szeretem őt, mardos a hiánya, de fel kell fognom, hogy vége, nincs tovább.

Amíg mindenki más vidáman ugrált az ország folyamába, vagy csak napozott, én magamba fordulva ültem a parton, és csak néztem, ahogy a Nap eltűnik a horizonton túlra, ahogy a Duna centiről centire árad, majd apad kicsit. Mindenki eltűnt a partról, csak én maradtam. A Nap már narancssárgán világította be az eget, a szemközti sziget fái között bukott alá, én pedig beszélni kezdtem hozzá.

– Mondd, mi rosszat tettem? Miért veszítek el egy hét alatt mindenkit, aki az életemet jelentette? – nem kaptam választ, mire dühösen rugdosni kezdtem a homokot. – Válaszolj már, vagy Te is elhagysz? Persze, egy órán belül eltűnsz a látókörömből. Gondolhattam volna, még a Nap sem viseli el a társaságom, egy csődtömeg vagyok – mondtam lemondóan, jobb szememből kigördült egy könnycsepp, végigfolyt arcomon. Pár pillanat múlva már fejemet lábamra hajtva sírtam. Nem pityeregtem, sírtam. Senkim nem maradt. A szüleimben nem tudok megbízni, nem tudok barátkozni, senkim nincs.

Félórányi zokogás után ismeretlen hangot hallottam magam mögül. – Hé… szia – mély férfihang volt, úgy gondoltam, jobb, ha nem méltatom válaszra. Elkapott a félelem, egyre több hírt látok, miszerint idősödő férfiak erőszakoltak, öltek meg fiatal lányokat. – Tudok segíteni? – próbálkozott tovább.

– Menj el.

– Nem megyek, rossz lenne a lelkiismeretem, ha azt kellene olvasnom pár nap múlva az újságban, hogy fiatal lány lett öngyilkos, a Te személyleírásoddal.

– Menj már el! – ordítottam sírva. – Engem úgyis mindenki elhagy, nem gond – továbbra sem néztem rá. Hirtelen csönd támadt, gondoltam, elment. Hát ő is itt hagyott. Ekkor valaki megfogta hátulról a vállam. – Takarodj már innen, hát nem érted? Elviselhetetlen vagyok, senki nem bír a közelemben maradni, menj, mielőtt rájössz, hogy igazat mondtam.

– Sss, nyugalom. Én meghallgatlak, ha szeretnéd. Tudom, hogy ez segít. Ki kell magadból adni a problémáidat – majd kezét felém nyújtotta. – Csató Balázs – mutatkozott be.

– Hanna – mondtam én is a nevemet.

– Nos, Hanna. Akkor hát hadd halljam, mi oka, hogy egy ilyen szép, meleg nyári napon egyedül vagy itt?

– Reménytelen vagy. Nem előbb pofáztam, hogy engem mindenki elhagy? – estem neki az ismeretlen férfinek.

– Értem… – dehogy értette, látszott rajta a totális zűrzavar. – Hát, ha nem akarod elmondani, nem kell… Egy búfelejtő sört elfogadsz?

– Hogy a viharba ne?

Alig öt perc elteltével már egy Duna parti sörözőben ültünk, és bár ő is vett egy üveggel, éppen csak kortyolgatta, miközben engem mustrált a szemeivel. Szombat révén ahogy sötétedett, úgy hangosodott a zene, gyűlt a tömeg, javult a hangulat. Mármint a többieké, én továbbra is a pultot támasztva kortyoltam nagyokat a sörömből, Balázs pedig ugyanúgy ült mellettem, és figyelt. Idővel megjelentek a boldog, fiatal szerelmespárok, mindenki ölelkezett, csókolózott, én kiborultam. Belöktem az üres üveget a pult mögé, ahol apró szilánkokra hullott szét, majd kiviharzottam az udvar egy csöndesebb, sötétebb részébe, ahol leültem egy asztalhoz, ráborultam, és ismételten zokogásba kezdtem. Balázs utánam rohant.

– Az ég szerelmére, te lány, mondd már el, hogy mi a fene bajod van! – támadt le. Elmeséltem neki mindent, a lehető legnagyobb részletességgel. Elmondtam, mi okból költöznek el a barátnőmék, elmondtam, mit jelentett nekem a kutyám társasága, és a kapcsolatomat is Dáviddal. Ő végig csendben hallgatott, nem kérdezett közbe, csak hagyta, hogy én beszéljek, hogy kiöntsem a szívem és lelkem fájdalmait. Miután végeztem – röpke fél óra lehetett –, átkarolt, de nem nyilvánított részvétet, nem kezdett el sajnálkozni, amit nagyra értékeltem, nem volt szükségem az együttérzésre, de jól esett, hogy meghallgatott.

– Köszönöm, hogy elmondtad. Jobb már?

– Igen, határozottan. Kösz, hogy kisírhattam magam neked.

– Hol laksz? Hazaviszlek. Van autóm – ajánlkozott.

– Igazán nem szükséges. Van nyaralónk itt, a fürdőn. Csak két utcára van innen.

– Azért csak hazakísérnélek, nem szeretném, hogy bármi bajod essen. Felelősnek érzem magam, ha már így rád találtam a parton, nem hagylak egyedül. A szüleid is itt vannak? – kérdezte.

– Igen, itt töltjük a hétvégét. Holnap indulunk haza, vissza a monoton hétköznapokhoz.

Közben odaértünk a nyári lakunkhoz, a kapu előtt megálltunk, az emeleten égett a villany, anyuék valószínűleg várnak. Úgy tudják, hogy az osztálytársaimmal voltam egész nap, a parton. Hát, a „parton” része azért stimmel…

– Akkor hát… viszlát, és tényleg nagyon hálás vagyok, hogy meghallgattál. Szükségem volt erre, hogy valakinek elmondhassam minden gondom-bajom. Örökké hálás leszek ezért.

– Ugyan, semmiség – csak most figyeltem meg alaposabban a férfit. Arca borostás, sűrű sötétbarna haja volt, az a típusú, amibe jó beletúrni. Szemei nagyok, mélybarnák. 180 centi lehet, tőlem nem sokkal magasabb. Laza, fehér ingben van, és hosszú, fekete farmerban. Elegáns, bár nem éppen strandra illő öltözék. Nyáron meg főleg nem. Visszatértem a szeméhez, elvesztem benne, a szomszéd kutya csaholása térített magamhoz. Vörös arccal hajtottam le a fejem, ő pedig államnál fogva felemelte. – Nagyon szép lány vagy, a mosolygás sokkal jobban áll, mint az az arcod, amit a parton mutattál. Dávid meg egy állat, ha helyetted egy három hete ismert lányt választ. Tőle sokkal jobbat érdemelsz.

Újra a szemébe néztem, és talán az alkohol, vagy a törődés váltott ki belőlem ilyen érzéseket, ajkamat ajkaira tapasztottam, és megcsókoltam. Óvatosan, gyengéden visszacsókolt, talán tíz másodpercig tarthatott, majd gyorsan elhúzódtam tőle. – Basszus, bocs. Izé… azt hiszem, mennem kell – néztem fel az emeltre –, anyámék már várnak. Amúgy… hány éves vagy?

– 30. És te?

– 17… Akkor hát… szia – azzal vissza sem nézve rá benyitottam a kapun, felrohantam a lépcsőkön, berontottam a szobába, és ahogy számítottam rá, anya a fotelen gubbasztva kérdő pillantásokat lövellt felém.

– Örülök, hogy hajnali egy körül hazatalált, ifjú hölgy. Esetleg lenne szíves megosztani velem, hogy merre járt?

– Mondtam, hogy osztálytársakkal leszek lent a parton, nem emlékszel? Megyek, lefekszem, kifárasztott a víz – hazudtam.

Ő harminc. Én tizenhét. Az tizenhárom év különbség. Dávid huszonkettő volt. Mindig is jobban vonzódtam az idősebb férfiakhoz. És az a csók… tapasztalt. Nagyon, nagyon tapasztalt. Viszont én holnap itt hagyom a Dunát, a partot, és hazatérek. Hosszú forgolódás után, talán hajnali kettő körül aludhattam el, és reggel nyolckor már keltem is. Azaz keltettek…

Apuék már korán reggel fent voltak, összepakoltak mindent, amit hazavittünk, már csak arra vártak, hogy én is magamhoz térjek a kevés alvás után. A napokban szinte szemhunyásnyit sem aludtam, úgy érzem, már kijárna egy kiadós alvás.

Eszembe jutott Balázs, és a tegnap este. Nem volt egy megható búcsú, lehet, sőt, mi több, valószínű, hogy soha többé nem látom már. Kilenc órakor beültünk az autóba, és tízre haza is értünk. Otthon az első dolgom a facebook felkeresése volt, ahová beírtam a „Csató Balázs” nevet. Rengeteg találatot dobott ki, de az összeset kép nélkül, vagy olyan képpel, amin anime-karakter van, vagy épp az illető, csak nagyon távol. Volt köztük munkanélküli, mentős, tanár, orvos, gépész, és programozó is. Tippem sem volt, melyikük lehet – ha egyáltalán egyikük – az én általam keresett Balázs. Ó, Mark Zuckerberg, hogy csapna beléd a…, miért nem lehet úgy rákeresni emberekre, hogy azt adom meg, mi volt rajta, hol és mikor láttam? Hatalmas előrelépés lenne!

Épp a jobb fenti kis „x”-re kattintottam volna, mikor felugrott egy chat-ablak. Flóra volt az, a barátnőm, aki elköltözött.

Na, szia! Mizujs arrafelé? Itt minden okés, nagyon jó az új ház, sokkal modernebb, mint az előző. Már most imádom, csak nagyon hiányzik a társaságod… Dáviddal beszéltél az óta?

Sziaa! Á, tegnap kiültem kicsit a partra, hullajtottam „pár” könnyet érted, Dávidért, és Jumy haláláért. Képzeld, odatévedt valami 30 éves jóképű pasi, én barom meg megcsókoltam, mikor hazakísért… Dávid pedig próbálkozik, hívogat, SMS-t ír, de én azt vallom, hogy ha egyszerre két embert szeret, válassza a másodikat, mert ha az elsőt igazán szerette volna, nem szeretett volna bele a másodikba… nem akarok vele beszélni, fájna, hogy másba szerelmes.

Megbeszéltük még az alapvető dolgokat, amiket szerintem minden lány megbeszél a barátnőjével – Dávid egy idióta, akiről nem tudok lemondani, Balázs biztos egy gyökérnek tart, amiért ismeretlenül megcsókoltam, Jumy pótolhatatlan, az új ház egy kacsalábon forgó palota, de a szomszédok bunkók.

A nap további részében csak az elsötétített szobámban feküdtem az ágyamon, és kavarogtak a fejemben a gondolatok. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy már soha nem fogom hallani a kutyám csaholását, soha nem fog örömmel rohanni elém, miután hazaértem az iskolából. Flóra elköltözött, nincs egy barátnőm se, nem értek az emberekhez, nem tudok bízni. Képek villantak fel előttem, ahogy Dávid az új kis macáját csókolgatja, és boldogok. Én meg egy önző dög vagyok, amiért nem örülök, hogy a fiú, akit szeretek, boldog. Aztán kis időre Balázs is helyet kap a gondolataim között. Harminc éves. Nagy valószínűséggel családja van. Felesége, gyereke, én meg csak úgy megcsókoltam egy tőlem tizenhárom évvel idősebb férfit. Biztos egy idióta kis ribancnak tart. Hamarosan kezdődik az iskola is, és nekem egyedül kell megvennem a füzeteket. Nem lesz velem ott senki, akivel megjegyzéseket tehetnénk az 1000 forint körüli füzetekre, amik vékonyak, és a mintáért kérnek el ennyit, akivel együtt nevethetnék a viccesebbnél viccesebb képeken. Az iskolában nincsenek barátaim, szünetekben egyedül vagyok, nincs padtársam. Nem akarok oda visszamenni, semmi áron.

Kapunyitás

Köszöntök minden kedves blogomratévedő embert, állatot, növényt, egyszóval mindenkit. Hát, meg kell mondjam, nyitó-bekezdés írásban világéletemben gyengélkedtem, azért mégis megpróbálkozom vele...

Tehát, amit tudni kell rólam, hogy több blogom volt már, szinte minden kategóriában (fantasy, disztópia, szimpla hétköznapok, stb), viszont mindet befejeztem, mert nem volt ihlet, kedv, motiváció. Most vagyok először (jó, őszinte leszek, nem, nem először, körülbelül 10 éves lehettem, mikor volt egy felettébb színvonalas blogom itt) blogspoton, ennek köszönhető, hogy egy alap sablon van fent, amin semmit nem változtattam, idő kell, míg kitapasztalom a dolgokat, de úgy érzem, jól haladok, tekintve, hogy fél napja regisztráltam be.

A történetről különösebben nem szólnék semmit, a jövő héten érkezik az első fejezet, addig is türelem! :)

Anzix