1. Minden ellenem

Megjöttem az első résszel, én úgy érzem, sokkal többet kihozhattam volna belőle, de azért remélem, pár embernek elnyeri a tetszését! ;) 

Augusztus 24-e van, ragyogóan süt a nap, nincs se meleg, se hideg, 30°C, amit minden ember szeret. Minden korosztály vidáman rohangál be a Dunába, apukák a kisgyerekeikkel, fiatal lányok, fiúk, idősebb nénik, bácsik ülnek a vízben, és nosztalgiáznak. Többen vannak, akik csak a napernyőjük alatt elterített törölközőjükön hevernek napszemüvegben, egy-egy koktél társaságában, naptejjel maguk mellett. Két óra elteltével az égbolt kékről rózsaszínre, narancssárgára vált, már csak néhány fiatal vesz körül, ám ők is csomagolni kezdenek. Egyedül maradtam a strandon.

Az elmúlt egy hetem a katasztrófával egyenlő. Mindenkit elvesztettem, akit szerettem, aki fontos volt, akire bármikor támaszkodni tudtam. A legjobb – és egyben egyetlen – barátnőm öt napja költözött el, városunktól kis híján 200 km-nyire. Az egyetlen kutyámat elvitte az idő múlása, tizenkét évet töltött velem, mindenhová együtt mentünk, három napja már a felhőkön szaladgál fájdalomérzet nélkül, boldogan. Talán ha meghalnék… újra együtt lehetnénk. A szerelmemmel, Bódi Dáviddal tegnap szakítottunk. Nagy volt köztünk a távolság – 230 km –, egy évet voltunk együtt, havonta egyszer találkoztunk, viszont ő a munkahelyén három hete megismert egy lányt, akivel már össze is jöttek. Még szeretem őt, mardos a hiánya, de fel kell fognom, hogy vége, nincs tovább.

Amíg mindenki más vidáman ugrált az ország folyamába, vagy csak napozott, én magamba fordulva ültem a parton, és csak néztem, ahogy a Nap eltűnik a horizonton túlra, ahogy a Duna centiről centire árad, majd apad kicsit. Mindenki eltűnt a partról, csak én maradtam. A Nap már narancssárgán világította be az eget, a szemközti sziget fái között bukott alá, én pedig beszélni kezdtem hozzá.

– Mondd, mi rosszat tettem? Miért veszítek el egy hét alatt mindenkit, aki az életemet jelentette? – nem kaptam választ, mire dühösen rugdosni kezdtem a homokot. – Válaszolj már, vagy Te is elhagysz? Persze, egy órán belül eltűnsz a látókörömből. Gondolhattam volna, még a Nap sem viseli el a társaságom, egy csődtömeg vagyok – mondtam lemondóan, jobb szememből kigördült egy könnycsepp, végigfolyt arcomon. Pár pillanat múlva már fejemet lábamra hajtva sírtam. Nem pityeregtem, sírtam. Senkim nem maradt. A szüleimben nem tudok megbízni, nem tudok barátkozni, senkim nincs.

Félórányi zokogás után ismeretlen hangot hallottam magam mögül. – Hé… szia – mély férfihang volt, úgy gondoltam, jobb, ha nem méltatom válaszra. Elkapott a félelem, egyre több hírt látok, miszerint idősödő férfiak erőszakoltak, öltek meg fiatal lányokat. – Tudok segíteni? – próbálkozott tovább.

– Menj el.

– Nem megyek, rossz lenne a lelkiismeretem, ha azt kellene olvasnom pár nap múlva az újságban, hogy fiatal lány lett öngyilkos, a Te személyleírásoddal.

– Menj már el! – ordítottam sírva. – Engem úgyis mindenki elhagy, nem gond – továbbra sem néztem rá. Hirtelen csönd támadt, gondoltam, elment. Hát ő is itt hagyott. Ekkor valaki megfogta hátulról a vállam. – Takarodj már innen, hát nem érted? Elviselhetetlen vagyok, senki nem bír a közelemben maradni, menj, mielőtt rájössz, hogy igazat mondtam.

– Sss, nyugalom. Én meghallgatlak, ha szeretnéd. Tudom, hogy ez segít. Ki kell magadból adni a problémáidat – majd kezét felém nyújtotta. – Csató Balázs – mutatkozott be.

– Hanna – mondtam én is a nevemet.

– Nos, Hanna. Akkor hát hadd halljam, mi oka, hogy egy ilyen szép, meleg nyári napon egyedül vagy itt?

– Reménytelen vagy. Nem előbb pofáztam, hogy engem mindenki elhagy? – estem neki az ismeretlen férfinek.

– Értem… – dehogy értette, látszott rajta a totális zűrzavar. – Hát, ha nem akarod elmondani, nem kell… Egy búfelejtő sört elfogadsz?

– Hogy a viharba ne?

Alig öt perc elteltével már egy Duna parti sörözőben ültünk, és bár ő is vett egy üveggel, éppen csak kortyolgatta, miközben engem mustrált a szemeivel. Szombat révén ahogy sötétedett, úgy hangosodott a zene, gyűlt a tömeg, javult a hangulat. Mármint a többieké, én továbbra is a pultot támasztva kortyoltam nagyokat a sörömből, Balázs pedig ugyanúgy ült mellettem, és figyelt. Idővel megjelentek a boldog, fiatal szerelmespárok, mindenki ölelkezett, csókolózott, én kiborultam. Belöktem az üres üveget a pult mögé, ahol apró szilánkokra hullott szét, majd kiviharzottam az udvar egy csöndesebb, sötétebb részébe, ahol leültem egy asztalhoz, ráborultam, és ismételten zokogásba kezdtem. Balázs utánam rohant.

– Az ég szerelmére, te lány, mondd már el, hogy mi a fene bajod van! – támadt le. Elmeséltem neki mindent, a lehető legnagyobb részletességgel. Elmondtam, mi okból költöznek el a barátnőmék, elmondtam, mit jelentett nekem a kutyám társasága, és a kapcsolatomat is Dáviddal. Ő végig csendben hallgatott, nem kérdezett közbe, csak hagyta, hogy én beszéljek, hogy kiöntsem a szívem és lelkem fájdalmait. Miután végeztem – röpke fél óra lehetett –, átkarolt, de nem nyilvánított részvétet, nem kezdett el sajnálkozni, amit nagyra értékeltem, nem volt szükségem az együttérzésre, de jól esett, hogy meghallgatott.

– Köszönöm, hogy elmondtad. Jobb már?

– Igen, határozottan. Kösz, hogy kisírhattam magam neked.

– Hol laksz? Hazaviszlek. Van autóm – ajánlkozott.

– Igazán nem szükséges. Van nyaralónk itt, a fürdőn. Csak két utcára van innen.

– Azért csak hazakísérnélek, nem szeretném, hogy bármi bajod essen. Felelősnek érzem magam, ha már így rád találtam a parton, nem hagylak egyedül. A szüleid is itt vannak? – kérdezte.

– Igen, itt töltjük a hétvégét. Holnap indulunk haza, vissza a monoton hétköznapokhoz.

Közben odaértünk a nyári lakunkhoz, a kapu előtt megálltunk, az emeleten égett a villany, anyuék valószínűleg várnak. Úgy tudják, hogy az osztálytársaimmal voltam egész nap, a parton. Hát, a „parton” része azért stimmel…

– Akkor hát… viszlát, és tényleg nagyon hálás vagyok, hogy meghallgattál. Szükségem volt erre, hogy valakinek elmondhassam minden gondom-bajom. Örökké hálás leszek ezért.

– Ugyan, semmiség – csak most figyeltem meg alaposabban a férfit. Arca borostás, sűrű sötétbarna haja volt, az a típusú, amibe jó beletúrni. Szemei nagyok, mélybarnák. 180 centi lehet, tőlem nem sokkal magasabb. Laza, fehér ingben van, és hosszú, fekete farmerban. Elegáns, bár nem éppen strandra illő öltözék. Nyáron meg főleg nem. Visszatértem a szeméhez, elvesztem benne, a szomszéd kutya csaholása térített magamhoz. Vörös arccal hajtottam le a fejem, ő pedig államnál fogva felemelte. – Nagyon szép lány vagy, a mosolygás sokkal jobban áll, mint az az arcod, amit a parton mutattál. Dávid meg egy állat, ha helyetted egy három hete ismert lányt választ. Tőle sokkal jobbat érdemelsz.

Újra a szemébe néztem, és talán az alkohol, vagy a törődés váltott ki belőlem ilyen érzéseket, ajkamat ajkaira tapasztottam, és megcsókoltam. Óvatosan, gyengéden visszacsókolt, talán tíz másodpercig tarthatott, majd gyorsan elhúzódtam tőle. – Basszus, bocs. Izé… azt hiszem, mennem kell – néztem fel az emeltre –, anyámék már várnak. Amúgy… hány éves vagy?

– 30. És te?

– 17… Akkor hát… szia – azzal vissza sem nézve rá benyitottam a kapun, felrohantam a lépcsőkön, berontottam a szobába, és ahogy számítottam rá, anya a fotelen gubbasztva kérdő pillantásokat lövellt felém.

– Örülök, hogy hajnali egy körül hazatalált, ifjú hölgy. Esetleg lenne szíves megosztani velem, hogy merre járt?

– Mondtam, hogy osztálytársakkal leszek lent a parton, nem emlékszel? Megyek, lefekszem, kifárasztott a víz – hazudtam.

Ő harminc. Én tizenhét. Az tizenhárom év különbség. Dávid huszonkettő volt. Mindig is jobban vonzódtam az idősebb férfiakhoz. És az a csók… tapasztalt. Nagyon, nagyon tapasztalt. Viszont én holnap itt hagyom a Dunát, a partot, és hazatérek. Hosszú forgolódás után, talán hajnali kettő körül aludhattam el, és reggel nyolckor már keltem is. Azaz keltettek…

Apuék már korán reggel fent voltak, összepakoltak mindent, amit hazavittünk, már csak arra vártak, hogy én is magamhoz térjek a kevés alvás után. A napokban szinte szemhunyásnyit sem aludtam, úgy érzem, már kijárna egy kiadós alvás.

Eszembe jutott Balázs, és a tegnap este. Nem volt egy megható búcsú, lehet, sőt, mi több, valószínű, hogy soha többé nem látom már. Kilenc órakor beültünk az autóba, és tízre haza is értünk. Otthon az első dolgom a facebook felkeresése volt, ahová beírtam a „Csató Balázs” nevet. Rengeteg találatot dobott ki, de az összeset kép nélkül, vagy olyan képpel, amin anime-karakter van, vagy épp az illető, csak nagyon távol. Volt köztük munkanélküli, mentős, tanár, orvos, gépész, és programozó is. Tippem sem volt, melyikük lehet – ha egyáltalán egyikük – az én általam keresett Balázs. Ó, Mark Zuckerberg, hogy csapna beléd a…, miért nem lehet úgy rákeresni emberekre, hogy azt adom meg, mi volt rajta, hol és mikor láttam? Hatalmas előrelépés lenne!

Épp a jobb fenti kis „x”-re kattintottam volna, mikor felugrott egy chat-ablak. Flóra volt az, a barátnőm, aki elköltözött.

Na, szia! Mizujs arrafelé? Itt minden okés, nagyon jó az új ház, sokkal modernebb, mint az előző. Már most imádom, csak nagyon hiányzik a társaságod… Dáviddal beszéltél az óta?

Sziaa! Á, tegnap kiültem kicsit a partra, hullajtottam „pár” könnyet érted, Dávidért, és Jumy haláláért. Képzeld, odatévedt valami 30 éves jóképű pasi, én barom meg megcsókoltam, mikor hazakísért… Dávid pedig próbálkozik, hívogat, SMS-t ír, de én azt vallom, hogy ha egyszerre két embert szeret, válassza a másodikat, mert ha az elsőt igazán szerette volna, nem szeretett volna bele a másodikba… nem akarok vele beszélni, fájna, hogy másba szerelmes.

Megbeszéltük még az alapvető dolgokat, amiket szerintem minden lány megbeszél a barátnőjével – Dávid egy idióta, akiről nem tudok lemondani, Balázs biztos egy gyökérnek tart, amiért ismeretlenül megcsókoltam, Jumy pótolhatatlan, az új ház egy kacsalábon forgó palota, de a szomszédok bunkók.

A nap további részében csak az elsötétített szobámban feküdtem az ágyamon, és kavarogtak a fejemben a gondolatok. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy már soha nem fogom hallani a kutyám csaholását, soha nem fog örömmel rohanni elém, miután hazaértem az iskolából. Flóra elköltözött, nincs egy barátnőm se, nem értek az emberekhez, nem tudok bízni. Képek villantak fel előttem, ahogy Dávid az új kis macáját csókolgatja, és boldogok. Én meg egy önző dög vagyok, amiért nem örülök, hogy a fiú, akit szeretek, boldog. Aztán kis időre Balázs is helyet kap a gondolataim között. Harminc éves. Nagy valószínűséggel családja van. Felesége, gyereke, én meg csak úgy megcsókoltam egy tőlem tizenhárom évvel idősebb férfit. Biztos egy idióta kis ribancnak tart. Hamarosan kezdődik az iskola is, és nekem egyedül kell megvennem a füzeteket. Nem lesz velem ott senki, akivel megjegyzéseket tehetnénk az 1000 forint körüli füzetekre, amik vékonyak, és a mintáért kérnek el ennyit, akivel együtt nevethetnék a viccesebbnél viccesebb képeken. Az iskolában nincsenek barátaim, szünetekben egyedül vagyok, nincs padtársam. Nem akarok oda visszamenni, semmi áron.