2015. augusztus 12., szerda

3. Ez a pasi mindenhol ott van?

 Reggel a szüleim keltettek gyönyörű álmomból. Az ország összes iskolájába belecsapott pár villám, és leégett, így az enyém is. Álmodhat ettől szebbet egy tini? Nem hiszem.
– Egy-kettő, ki az ágyból, kislányom, a nyár utolsó napján kirándulni megy az egész család! – mondta túlságosan felpörögve.
– Ne mááá'! Ezek a programok mindig olyan bénááák… – nyafogtam. Hiába. Ha menni kell, menni kell.
Apu pillantása megadta a kellő löketet. – Hanna, értelmes nagylány vagy, egész nyáron a szobádban evett a penész, épp itt az ideje, hogy kicsit kimozdulj! Nézz már magadra, ha a Hófehérkét forgatnák, egy profi sminkes nem tudna ilyen fehér bőrt készíteni…
– De apa, nem ezen a napon fog múlni a barnaságom.
– Öltözz! – szóltak rám mindketten.
Pár percnyi nyűglődés után felkeltem az ágyamból, és bezárkóztam a fürdőszobába. Elvégeztem a szokásos reggeli rituálémat, amit tanév közben szoktam. Magamra kaptam a rövid farmernadrágom, egy könnyen szellőző szürke felsőt, a fehér szandálom, majd kifésültem a hajam.
– Hanna, iparkodj, már csak rád várunk! – hallottam szüleim sürgetését a konyhából.
– Jó, csak fogat mosok, türelem. A szájhigiénia fontos, nemdebár?
Ahogy a tükör elé hajolva elkezdtem súrolni a fogaimat, egy hatalmas dudorra lettem figyelmes a jobb oldali almácskámon. A fogam is lüktetni kezdett, viszont nem vagyok én teljesen megveszve – fájdalomcsillapító, gyulladáscsökkentő, és semmi gond! Inkább kirándulás a szülőkkel, mint fogorvos a nyár utolsó napján. Anyáéknak persze fel sem tűnt a kosárlabdaméretű dudorom, nem is tudom, mire számítottam, el voltak foglalva az étellel, itallal, autóval, és a többi ilyenkor szokásos dologgal. Én meg majd' megőrültem a fájdalomtól, de kocsiba ültem.
– És apu, hová is megyünk pontosan? – kérdeztem. Kár volt, csak még erősebben kezdett lüktetni a fogam.
– Ide, nem messze a nyaralótól, az erdőbe. Apád azt mondja, most valahogy fog kezdődni a szarvasbőgés. Tudod, mikor a hímek egymással harcolnak – válaszolta anya. – De az csak sötétedés után lesz. Tényleg, Márk – fordult apuhoz – addig mit is csinálunk?
– Megebédelünk, felfedezzük a terepet, még az is lehet, hogy látunk valamilyen vadállatot. Az út mentén vannak padok, tehát néha leülhetünk pihenni, ha elfáradtatok. Nyolc körül érünk oda, ahonnan hallgatni fogjuk őket. Nem fogunk unatkozni, az erdő csupa izgalom! – mondta apa olyan beleéléssel, mint mikor egy óvodás próbál meggyőzni arról, hogy a kitalált lényei összevesztek a másik ovis kitalált lényeivel.
– Izgi… – reagáltam.
– Hanna, csönd! Nem lehetsz ilyen lusta dög, hogy ne bírj ki a természetben néhány órát! Kétezer évvel ezelőtt még jurtákban laktak az emberek, és folyton költöztek, te meg nem bírsz ki fél napot… – A nap további része kínos csöndben, érezhető feszültséggel telt. Mindig ez van. Már hozzászokhattam volna.
Ahogy leparkoltunk az erdő szélén, rögtön a cél felé indultunk. Félórányi néma sétálás után végre odaértünk, leültünk egy padra, és bámultuk egymást. Minden családi program így zajlik nálunk. Az elején kiakasztom apámat, ez megpecsételi az egész további napot.
– És izé, apa… – törtem meg a csendet.
– Pszt – hallgattatott el apu.
– De hallgass már meg!
– PSZT, nézd – mutatott tőlem jobbra.
– ÁÁÁ, Jézusom, segítség!!! – egy vaddisznó volt. Körülbelül a térdemig érhetett.
– Hanna, ne kiabálj, megijeszted!
– Aha, mert ő nem ijesztett meg engem? – már a faasztal tetején álltam, és hátráltam a vadállat elől, mígnem apámat vette célba. – Vigyázz, nehogy megharapjon! – kiabáltam. Ám ő csak elkezdte vakarni a hátát, a vaddisznó pedig oldalradőlt, hempergett, élvezte a vakarászást. – Ez most mi? – kérdeztem értetlenkedve.
– Látod, nem bánt. Sokszor találkozok vele, mikor éjjelenként lemegyek a partra, este mindig arra ólálkodik. Nagyon szelíd – vakarta tovább. – Na gyere, simogasd meg te is. Olyan, mint egy kutya.
Óvatosan lemásztam az asztalról, és halkan, lábujjhegyen odaosontam hozzá, jobb kezemet kinyújtottam felé, mire felugrott és rám morgott, én pedig hátrébb ugrottam. – APA!!! – kiabáltam, mígnem újra elkezdte vakarni az oldalát, és boldogan eldőlt.
– Téged még nem ismer, ezért csinálta ezt. Próbáld újra, most nem engedem el.
Újra megpróbálkoztam a simogatással, és hagyta magát. Először bátortalanul értem hozzá, a szőre drótos volt, ami elég váratlanul ért, ám később már határozottan dörzsölgettem a hátát. Soha nem simogattam még vadállatot, azt leszámítva, mikor a párhónapos kisoroszlánt az ölembe ültették a cirkuszban, vagy megfogtam egy kígyót.
– Elnevezted már? – kérdeztem.
– Még nem, szeretnéd?
– Mit szólnál a Márkhoz? – néztem fel apára, az ötletemre anyu felnevetett.
– Nekem tetszik – voksolt mellettem anya.
– De köcsögök vagytok! – játszotta apám a besértődöttet, viszont most látszódott rajta, hogy csak színészkedik. – Nos tehát, Márk. Rendben, szerencsére nem nőstény – nevetett fel.

– Márk… te is hallottad? – kérdezte anya.
– Mit? – kérdeztünk vissza egyszerre.
– Hallgassatok, előbb is hallottam. Csitt!
Csak hallgattunk, majd pár pillanat után furcsa csörtetésre lettünk figyelmesek.
– Biztos egy szarvas! – csillant fel apu szeme egy kis időre, majd lelkesedése elmúlt. – Bár ebben az időszakban a szarvasbikák nagyon agresszívak, vigyáznunk kell.
A következő pillanatban viszont egy számomra igen ismerős arc bukkant elő a bozótosból, miután magamhoz tértem a döbbenet után, jóízűen felnevettem.
– Te mit nevetsz, kislányom? – kérdezte anyu, mire mutogatni kezdtem az irányba, amerről a hangok jöttek.
– Hanna! Nem szép dolog kinevetni az embereket, ismeretlenül meg főleg nem! Vagy ismered?
– Neeem… – mondtam, miközben fuldokoltam a nevetéstől.

Balázs előverekedte magát a bokrok közül, leporolta krémszínű térdnadrágját, kiszedegette a hajából az ökörnyálat és pókhálót, majd felénk indult. Ne, ne, kérlek, ne gyere ide!
– Nézd, kislányom, felénk jön. Valószínűleg nem ide valósi, biztos eltévedt.
Meghűlt bennem a vér, mikor köszönt.
– Helló. Én Balázs vagyok, és… – ránéztem, amolyan könyörgő tekintettel, hogy ne árulja el, hogy ismer. – És kicsit letértem az útról – túrt bele zavartan sötétbarna hajába, ami az erdő sötétje miatt már-már feketében pompázott – , így utólag nem tűnt jó ötletnek. Kicsit elvesztem az erdő sűrűjében.
Nem néztem rá, nem is köszöntem, csak egy megsárgult levelet húzgáltam a padon. Szüleim viszont rögtön szóba elegyedtek vele.
– Te is a szarvasbőgés miatt jöttél? Tudod, nagyon veszélyes ilyenkor ez erdőben sétálni egyedül, bármikor rád támadhat egy őrült bika! – pörgött be apu.
– Nem szeretnél hozzánk csatlakozni? Jobb társaságban, mint egyedül – kérdezte tőle anyu, mire én lefejeltem az asztalt, így jelezve, hogy „Nem, én nem ismerem őket!”.
– De, nagyon szívesen. Köszönöm – azzal leült a mellettem lévő szabad helyre, úgy, hogy közben meglökte a karom.
– Hanna, ne udvariatlankodj, mutatkozz be! – parancsoltak rám a szüleim. Felemeltem a fejem az asztallapról, majd Balázsra néztem.
– Heló, Hanna vagyok.
– Hát, szia, Hanna, én meg Balázs. Szépen be van dagadva az arcod, mit csináltál? – ő rögtön észrevette. Nem úgy, mint a szüleim.
– Á, csak kicsit fáj a fogam. Kicsit egész nap. Kicsit nagyon. De túlélem – ekkor fedeztem fel anyuék szemében is az aggodalmat.
– Kicsim, nincs baj? Tényleg nagyon csúnya, hogy nem vettem ezt észre?
Na, vajon hogy nem. Úgy, hogy nagy ívben szart a kislányára, fontosabb volt az idióta pakolás. Nem meglepő. – Úgy, hogy kapkodtatok az idióta pakolással – mondtam sértődötten, fájó foggal.
– Holnap délután rendel a doki, ha nem csillapszik a gyulladás, suli után elviszlek, nehogy komoly gond legyen – ajánlotta fel. Magamon is meglepődtem, de nem ellenkeztem. Fájt annyira, hogy ne próbáljak tiltakozni, sőt, örültem neki.
– Rendben – mondtam. Kettesben akartam lenni Balázzsal. Megböktem az oldalát, majd anyuékhoz szóltam. – Figyelj csak, anyu, beszélhetnénk? Négyszemközt – nyomatékosítottam, mire felálltunk, én még egyszer, mintegy jelzésképpen vállon löktem „padtársam”, hogy értse, ez csak alibi, és szeretném, ha utánam jönne. Mikor már hallótávolságon kívül voltunk, előrukkoltam az alibimmel. – Nos, szóval, izé. Van egy kis gond. Hív a… természet – mondtam szemlesütve.
– Jó, és? Ezért rángattál el az asztaltól? Fogod magad, és elmész valamerre, keresel egy olyan helyet, ahol nem vesznek észre, és megoldod egymagad.
– Csak szólni akartam, hogy elmennék. De nem akartam ott magyarázkodni, hogy miért. Köszi, sietek vissza! – visszanéztem a váratlan vendégünkre, ő pedig rám, és bólintott. Igyekeztem olyan helyre elmenni, ahol ő még lát, de a szüleim nem, ami végül is nem volt nehéz, tekintve, hogy anyuék háttal ültek, Balázs pedig szembe. Kis idő elteltével ő is felállt, és felém jött. Húh, ügyes vagy, Hanna, és most mit mondasz neki? Csak a közelében akarsz lenni, te idióta. A padon is a közelében voltál! Most jön majd a kínos csend, gratulálok, ügyes lány vagy – motyogtam magamban.
– Szia – köszönt rám csendesen.
– Öhm, szia – köszöntem vissza szemlesütve.
– Mit szeretnél?
– Izé… – rúgtam bele a homokba – beszélgetni.
– Miről?
– Hogy kerültél ide? Tudtad, hogy itt leszek? Mit kerestél múltkor a buszmegállóban, pont akkor? Követsz? Olvastam már ilyenekről könyvekben. Hamarosan kiderül, hogy te vagy az őrangyalom?
– Bolond vagy – túrt bele a hajába. – Véletlen. Véletlenek végeláthatatlan sora. Vidéken voltam, aznap érkeztem vissza, így kerültem oda. Ma pedig azért jöttem, mert szeretem a természetet, és hatalmas élmény csillaghullás közben hallgatni azt, hogy bőgnek a szarvasbikák. Pláne ha még láthatod is őket. Minden évben onnan nézem és hallgatom, ahol most ti vagytok, így kerültem ide. A túloldali sziget partján szoktak összeverekedni – magyarázta.
– Értem.
– Most viszont én kérdezek. Miért csókoltál meg aznap?
– Bocs, mennem kell, még anyámék azt hiszik, gond van a bélmozgásommal. Már így is túl sokat voltam távol – próbáltam kerülni a témát, kevés sikerrel. Nem akartam beszélni róla, hirtelen felindulásból tettem. – Ne együtt menjünk vissza. Gyanakodnának – azzal hátat fordítottam, ám ő visszarántott, és nyomott egy puszit, a számra. Nem csók volt, nem nyitottam szét az ajkaim, de nem azért, mert nem vágytam rá, sokkal inkább azért, mert ahogy kinyitottam a szám, úgy feszült az ínyem, fájt. Végül otthagytam.
– Megjöttem! A vendégünk lelépett? – érdeklődtem, hogy ne érezzék, együtt voltunk.
– Nem, azt mondta, körbe néz, mindjárt jön. Hogy van a fogad? – kérdezte anya.
– Megvagyok, csak kicsit feszül. De anya, ugye nem leszünk sokáig? Tudod, holnap suli. Hatkor kelek.
– Tízig maradunk – mondta apa.

Kis idő múlva elkezdődött a csata a bikák között, közben Balázs is visszaért, de ridegen ült vissza mellém, nem nézett rám, nem szólt hozzám, nem próbált megérinteni. Fél órát hallgattuk a bőgést, majd visszasétáltunk a kocsinkhoz. Balázs is velünk tartott.
– Anya, ez miért jön velünk? – kérdeztem tőle halkan.
– Először is, nem ez, hanem ő. Balázsnak hívják. Lehetnél vele kicsit kedvesebb. Ő is ott parkol, ahol mi.
Fél óra néma séta után végre elértünk az autónkhoz, gyorsan beugrottam, és vártam, hogy a szüleim is így tegyenek. Ők azonban még beszélgettek kicsit, kézfogással búcsúztak el Balázstól, csak aztán ültek be. A hazaúton nem beszéltünk, pedig furdalt a kíváncsiság, hogy miről beszélhettek. Nos, ez már örök rejtély marad…

2 megjegyzés: